A Sárkányellátó Vállalat

A király éppen vadászni készült. Az írnok meg egy kis könyvből ellenőrizte, hogy megvan-e minden?

– Tarisznya? Vadásztőr? Vadászkürt?

– Megvan! – mondta a király.

– Vízhatlan csizma? – pislogott az írnok.

A király belelépett a vízhatlan csizmába:

– Az is megvan!

Ekkor kopogtak az ajtón.

– Tessék! – mondta az írnok.

A sárkányfűárus lépett be, hajbókolva köszöngetett, majd mézesmázos hangon így szólt.

– Felséges királyom, ne haragudj, hogy zavarlak…

A király türelmetlenül szakította félbe.

– Zavarsz, zavarsz, persze, hogy zavarsz! Nem látod, hogy öltözöm? Még majd a végén itthon hagyok valamit!

De a sárkányfűárust nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Előbbre lépett, és egy kicsit felemelte a hangját.

– Egy szörnyű igazságtalanságra szeretném felhívni a figyelmedet!

– Hogy? Mi? Igazságtalanság? Mondd el a kancellárnak!

Az írnok finoman köhögött, majd odasúgta a királynak.

– A kancellár nincs itthon! Tanulmányúton van!

A király sóhajtott egyet, belátta, hogy addig úgysem szabadul, míg ezt a mézesmázost végig nem hallgatja.

– Na jó, mondd el nekem! De szaporán! Mi az az igazságtalanság?

A sárkányfűárus nagy levegőt vett, s szaporán hadarta.

– Az az igazságtalanság, felséges királyom, hogy Süsü mindenkivel törődik, de ővele senki se törődik! Ez nagyon nagy igazságtalanság! Nincs, aki gondozza, nincs, aki etesse, nincs, aki itassa, nincs, aki szeresse!

A sárkányfűárus a szeme sarkát törölgette, mintha a könnye hullana Süsü szomorú sorsán, de közben figyelt is, és látta, hogy a király türelmetlen mozdulatot tesz. Gyorsan folytatta tehát.

– Én kitaláltam valamit! Ha felséged is beleegyezik…

– Mit találtál ki? Mondd gyorsan! – sürgette a király a locsifecsi bőbeszédűt.

– Sárkányellátó Vállalat! Ezt találtam ki! – bökte ki büszkén a sárkányfűárus.

– Sárkányellátó micsodát? – álmélkodott a király.

– Vállalatot! Mindjárt elmagyarázom. Mert ugyebár, kérem, Süsü gondoskodik rólunk, a Sárkányellátó Vállalat pedig gondoskodik Süsüről! Egyszerű és nagyszerű! És nem kell hozzá semmi más, mint egy pecsét, egy aláírás és karhatalom! És nyugodtan mehetsz vadászni, mert megszüntetted az égbekiáltó igazságtalanságot!

– Hm – mondta a király. – Ez valóban egyszerűnek látszik! Majd az írnokhoz szólt.

– Írnok! Állítsd ki neki az igazoló papírt! Nyomj rá pecsétet, és nyomd rá az aláírás bélyegzőmet!

Majd kikiáltott az ajtón.

– Hadvezér!

A hadvezér nagy fegyvercsörgéssel bemasírozott.

– Parancsolj, felséges királyom!

A király a sárkányfűárusra mutatott.

– A hadsereg mindenben támogassa a Sárkányellátó Vállalatot! Én rohanok, mert elkésem a vadászatról. A részleteket majd elmagyarázza a sárkányfűárus!

Azzal a király a fejébe nyomta a fácántollas vadászkalapot és elrohant.

Az írnok pillanatok alatt lekörmölte az okiratot, rányomta a pecsétet, majd rástemplizte a király aláírását, s odaadta a sárkányfűárusnak.

A sárkányfűárus boldogan elvigyorodott, majd így szólt.

– Gyerünk! Kihirdetjük a Sárkányellátó Vállalatot!

A kocsma elé kitett asztalnál víg dalolászás fogadta őket!

Ne dolgozz, ha nem muszáj,

bort igyon itt minden száj,

főtt hús, sült hús, pecsenye,

a hasamba gyere be!

A sárkányfűárus megvárta, míg befejezik a dalt, majd hangosan így szólt.

– A Sárkányellátó Vállalat megalakult. Mindenki köteles engedelmeskedni!

Szép lassan kicsavargatta az okiratot és megmutatta.

Az írnok elmagyarázta, hogy mi áll az okiratban, hogy az is megérthesse, aki nem tud olvasni.

– Ez itt a királyi pecsét! Hiteles! Ez itt a királyi aláírás! Ez is hiteles! És ott jön a katonaság!

A két zsoldos akkor ért oda. Megálltak mereven, mint a cövek, és szigorúan néztek.

Az asztalnál ülők lassan felocsúdtak a meglepetésből. A szénégető dühösen mordult.

– Hé! Hó! Mi a nyavalya ez?! Mi a ménkű ez?! Mi a frászkarika ez?! Még hogy te parancsolsz nekem?! Te éhenkórász! Abból nem eszel!!

A zsoldosok közelebb léptek, dárdájukkal visszanyomták a szénégetőt a helyére, majd fenyegetően körbenéztek. Csend lett, nem is pisszent senki.

A sárkányfűárus megdicsérte a zsoldosokat.

– Jól van, zsoldosok! Kaptok majd egy-egy bilétát!

Majd az asztalnál ülőkhöz fordult.

– Több kérdés nincs?

Az írnok válaszolt.

– Nincs. Ülnek csendben.

De a sárkányfűárus nem elégedett meg a csenddel.

– Több lelkesedést kérek! Például egy kis mosolygást! Például egy kis nevetést! Például egy kis éljenzést!

A csizmadia megköszörülte a torkát, és vékony, ijedt hangon, mint egy kiscsirke, felcsipogott.

– Éljen!

A sárkányfűárus diadalmasan mosolyogva megdicsérte.

– Nagyon jó! Csak egy kicsit bátrabban! Fizetésemelést kapsz!

– Köszönöm! – mondta bátrabban a csizmadia.

A pék se akart lemaradni, nagyokat csuklott, majd így kiáltott.

– Éljen! Hukk! Éljen! Hukk! Hukk!

A sárkányfűárus őt is megdicsérte.

– Jól van! Te is fizetésemelést kapsz!

A pék részegen hálálkodott.

– Köszönöm a családom nevében! Családom ugyan még nincs! Sebaj! Majd lesz! Hukk!

A zsoldosok sem akartak kimaradni a fizetésemelésből, hangosan, egyszerre éljeneztek.

A sárkányfűárus még diadalmasabban mosolygott, látta, hogy pompásan sikerült a terve! Megtörtek a csúfolódók, megalázkodtak a hangoskodók!

– Köszönöm – mondta. – Látom jó a hangulat! Kezdhetjük a munkát!

Lázasan törte a fejét, hogy milyen munkát is adjon nekik? De nem hiába volt éles esze! Egy pillanat alatt kész volt a terv!

A favágókhoz fordult.

– Favágók! Ti menjetek, és mérjétek meg sárkány derekát! De ne feledjétek el, hogy minden adat titkos és bizalmas!

A favágók felpattantak.

– Igenis! Rohanunk! Titkosan és bizalmasan!

A sárkányfűárus a magába roskadt szénégetőre nézett csillogó, ravasz tekintettel.

– Lásd, hogy nem haragszom rád, te szénégető, habár nem éljeneztél meg! És nem is mosolyogtál! Neked is egy titkos és bizalmas feladatot adok! Menj és számold meg a sárkány fogát! Mindet! A tejfogakat is!

A szénégető elpirult, óriási zavarba jött, motyogott és dadogott.

– De én nem… de hiszen én nem is tudok… kettőig se… épp hogy kettőig…

Azt akarta kinyögni, hogy egyáltalán nem tud számolni, de a sárkányfűárus gonoszul a szavába vágott, nem akarta megérteni.

– Ne hálálkodj! Eredj már!

A szénégető megvonta a vállát, s botladozva elindult.

A sárkányfűárus most már belelendült, pattogó hangon adta ki a parancsokat.

– Csizmadia, te a kezét mérd meg! Kocsmáros, te a száját! Pék, te a talpát!

A csizmadia, a kocsmáros, a pék elrohant.

A kocsma elé kitett asztal mellől elfogyott minden mulatozó. A sárkányfűárus leült a legjobb helyre, s hatalmas étvággyal ette, falta, harapta a sült húst, a csirkecombot, a káposztás rétest! Hogyisne! Hiszen már több napja nem evett!

Süsüt megmérik

Süsü a közeli erdőben vágta a fát, vagyishogy két ujjal kirántotta, a térdén négyfelé törte, majd szépen kupacba rakta. Meg se kottyant neki ez a kis favágás, dudorászott közben, meg szavalgatott.

Így dudorászgatott:

Ó, ha rózsabimbó

lehetnék!

Rám szállnának szépen

a lepkék!

Pici szívem vélük

dobogna!

Nem lennék ilyen nagy

otromba!

Majd elszavalt egy csomó illemszabályt:

Üdvözöllek, dicső lovag,

szép a ruhád, szép a lovad!

Mi szél hozott, mondssza, erre,

és mi vajon szíved terve?

Szép vagy, mint a rózsaszál,

ó, te kedves királylány!

Vagyis Süsü sohase unatkozott, még akkor sem, ha egyedül volt! Öröm volt a szívében s egy csomó dal, meg illemszabály a fejében!

Hát, ahogy így dudorászgatott, meg szavalgatott, lihegve futottak feléje a favágók. Árkon-bokron keresztül, ami azért volt nehéz, mert egy kifeszített madzagot fogtak, és mindenben elbotlottak.

Messziről kiabáltak Süsünek.

– Süsü! Süsü! Gyere ki!

– Itt vagyok, ragyogok! – felelte Süsü.

Az erdő szélénél végleg megakadtak a favágók, mivel a kifeszített madzaggal nem tudtak bemenni a fák közé.

– Gyere ki egy kicsit! – szóltak Süsünek.

– Miért menjek ki? – kíváncsiskodott Süsü.

– Ne vitatkozz, gyere ki! Bizalmas és titkos! Nem ordibálhatunk itt egy fél óráig! – ripakodtak rá a favágók.

– Az más! Ha bizalmas és titkos, akkor kimegyek az erdőből! – mondta Süsü, kiballagott a fák közül, és megállt a favágók előtt.

– Itt vagyok! Mit akartok?

– Állj egyenesen! – mondták a favágók. – Megmérjük a derekadat!

Süsü egyenesen állt, a favágók körbeszaladták a madzaggal, s ahol összeért, ott görcsöt kötöttek rá.

– Minek méritek? – kíváncsiskodott Süsü.

– Azt nem mondták! – vakarta a fejét az egyik favágó.

– Lehet, hogy nadrágot kapsz! – mondta a másik favágó.

– Nadrágot? – csodálkozott Süsü.

De nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert éktelen szitkozódást hallott. A szénégető cifrázta dühösen, mivel belegabalyodott a kifeszített madzagba.

– A fene ezt a madzagot! A tehén rúgja meg ezt a nyavalyás madzagot! A hejderménkű csapjon ebbe a vacak madzagba!

A favágók türelmetlenül megrántották a madzagot, a szénégető orra esett, de egyben ki is szabadult.

Nagy mérgesen feltápászkodott, és Süsüt kereste a szemével.

– Itt vagyok! – szólt Süsü a háta mögül. – Te is megméred a derekamat?

A szénégető morcosan megfordult.

– Nem! Én a fogadat számolom meg! Hogy az a mennydörgős mennykő! Ezt nem neked mondtam! Légy szíves, tátsd ki a szádat! Mondd azt, hogy á!

Süsü engedelmesen kitátotta a száját, és azt mondta: á!

A szénégető izgatottan motyogott.

– Egy, izé, kettő! Egy, izé… hogy a nyavalya törje ki!

Süsü barátságosan megkérdezte.

– Mi a baj?

A szénégető a sapkájához kapott, majd a földhöz vágta, és toporzékolva táncolt rajta.

– A lapos guta üsse meg! A gömbölyű guta üsse meg! Mindenféle guta üsse meg! Most kezdhetem elölről! Kérlek, hogy ne beszélj tátott szájjal, mert csak belezavarodok a számolásba!

– Jó! – mondta Süsü. – Nem beszélek tátott szájjal. Minek számolod a fogamat?

– Tudja a nyavalya! – felelte a szénégető mogorván. – Nem mondták! Nekem csak azt mondták, hogy számoljam meg! Tátsd ki a szád, és maradj csendben! Egy, izé, kettő… egy, izé, kettő…

Ekkor érkezett meg a csizmadia. Így szólt Süsühöz.

– Kérlek, Süsü, nyújtsd ki a kezed!

– Kinyújtom! – mondta Süsü.

A szénégető újra a földhöz vágta a sapkáját és toporzékolt.

– Megint belezavarodtam! Verje el a jégeső!

A csizmadia megsajnálta a toporzékolót.

– Minek gyötröd az agyadat? Kérdezd meg tőle és kész!

A szénégető abbahagyta a toporzékolást, leporolta a sapkáját, a fejére tette, és álmélkodva így szólt:

– Tényleg! Nahát! A macska rúgja meg! Igazad van! Hány fogad van, Süsü?

Süsü rámosolygott az álmélkodóra.

– Most már beszélhetek?

– Persze, hogy beszélhetsz, vigye el a cica! Beszéld el szépen, hogy hány fogad van!

– Itt elöl kettő! – mondta Süsü, és hogy jobban lássa a szénégető, újra kitátotta a száját. – Ott hátul még kettő! De lehet, hogy az egyik lyukas!

A szénégető meg se köszönte, fennhangon ismételgette, hogy el ne felejtse, míg hazaér.

– Itt elöl kettő, hátul még kettő, de lehet, hogy az egyik lyukas!

Süsü megkérdezte a csizmadiát, aki közben egy hosszú ággal méregetett.

– Miért méred a kezemet?

– Azt nem közölték! Lehet, hogy titok! – válaszolta a csizmadia rejtelmesen.

– Az én kezem? Titok?!

De a csizmadia már elment a faággal.

A kocsmáros érkezett döbbenő léptekkel, mivel egy kicsit kövér volt. Fújtatott, meg a homlokát törölgette.

– Süsü! Mennyire tudod kitátani a szádat? Mondd, hogy várom a párom!

Süsü engedelmesen utánamondta.

– Várom a párom!

– Jobban nem tudod? – kérdezte a kocsmáros.

– Jobban nem tudom! – válaszolta Süsü.

A kocsmáros nem hozott se madzagot, se faágat. A szemével méregette, mekkora lehet Süsü szájának a kerülete. Jó szeme volt a kocsmárosnak, igen sok hordót felbecsült már vele, úgyhogy ezért nem kellett neki se madzag, se faág.

– Két és fél akó! – jelentette ki. – Ennyi a szád űrmérete!

– Ha becsukom, akkor is?

– Akkor valamivel kisebb! – mondta a kocsmáros és elballagott.

Süsü kinyitotta, meg becsukta a száját, hogy kipróbálja. De nem érezte, hogy mikor kisebb, meg mikor nagyobb.

A pék loholt arra utoljára. Süsü rögtön abbahagyta a szájnyitogatást, meg a szájcsukogatást.

– Te mit akarsz megmérni? – kérdezte a péktől.