Mit esznek a sárkányok?

A kancellár érkezett haza a várba. Megállt a piactéren, finoman mozgatta az orrát, fürgén jártatta a szemét, majd így szólt.

– Itt valami történt! Valami változást érzek!

Nemhiába volt kancellár, rögtön észrevett mindent!

Tovább lépkedett szimatolva, fürkészve, s odaért a kocsma elé kitett asztalhoz.

A zsoldosok abbahagyták a brummogást, meg az éneklést, az írnok gyorsan lenyelte a falatot, a sárkányfűárus megtörölte a száját.

– Mi van itt? – kérdezte a kancellár. – Mit csináltatok, amíg én nem voltam itthon?!

A sárkányfűárus mézesmázos hangon válaszolt.

– Nagy változás, kancellár uram!

A kancellár megsürgette.

– Éreztem! Mondd gyorsan!

A sárkányfűárus büszkén előhúzta a pecsétes papírt.

– Sárkányellátó Vállalat! Pecsét, aláírás! Minden megszervezve, minden elindítva! Én találtam ki!

A kancellár megnézte a pecsétet, meg az aláírást. Látta, hogy valódi! Hümmögött, meg a szakállát simogatta, vagyis gyorsan végiggondolta a dolgot: Ravasz ez a sárkányfűárus! Nagyon ravasz! Jó lesz szemmel tartani! Hm. Először megdicsérem, azután átveszem az irányítást! Mégiscsak én vagyok a kancellár! Nincs szükség több ravaszra!

Megnyugodott, s így szólt.

– Az ötlet jó!

A sárkányfűárus hízelegve hajbókolt, meg mosolygott.

– Köszönöm, kancellár! Köszönöm!

A kancellár szigorúbbra fogta a hangját.

– A kivitelezés pocsék! Kezdetleges! Tudománytalan! Ezennel átveszem az irányítást!

Körülnézett, hogy ellenkezik-e valaki. De senki sem ellenkezett. A sárkányfűárus még mézesebben mosolygott, s így szólt hízelegve.

– A legjobb kezekben lesz! Csak azt engedd meg, hogy én is itt legyek a közeledben!

A kancellár kegyes volt, így szólt leereszkedőleg.

– Helyes! Mégiscsak te találtad ki! De a többi teljesen szakszerűtlen! Mi volt eddig?

Az írnok válaszolt gyorsan, mivel ő sem akart kimaradni semmiből.

– Lábmérés, fogszámlálás, derékbőség!

– Hülyeség! – torkolta le a kancellár.

Majd a zsoldosokhoz fordult.

– Ne ácsorogjatok itt! Minden élelmet begyűjteni! Indulás!

A zsoldosok elmasíroztak.

A kancellár elégedetten simogatta a szakállát.

– Ezzel kellett volna kezdeni! Főzünk egy jó nagy ebédet Süsünek! Tudományosan! Tudjátok ti egyáltalán, hogy milyen az igazi sárkányeledel?

A sárkányfűárus meg az írnok egyszerre rázta a fejét, hogy nem tudják.

A kancellár felemelte a mutatóujját.

– Először is: sok! Azért kell mindent összegyűjteni! Másodszor: különleges sárkányfűszereket kell belerakni! Annyira különlegesek, hogy még én sem tudom mindet fejből! Meg kell nézni a sárkánykönyvben.

Felmentek hát a könyvtárba, és kikeresték a sárkánykönyvet.

Addig a zsoldosok házról házra jártak egy kézikocsival, és összegyűjtötték az élelmet. Hogy ne kelljen sokat magyarázkodniuk, jó hangosan énekelték a begyűjtő dalt, hogy csak úgy zengett tőle az utca.

Ide, ide, mindent ide!

Búzát, hagymát, kenyeret!

Hozzad vígan, dalolva és

nehogy közben megegyed!

A padlástól a pincéig

minden morzsát egy szemig

összegyűjtünk, míg a bendő,

sárkánybendő megtelik!

Zúgott-morgott a vár népe, de csak halkan, és nem mertek ellenkezni, hiszen hallottak a Sárkányellátó Vállalatról, és látták a király pecsétjét meg az aláírást az okiraton!

Mikor összegyűlt minden élelem, a király szakácsa alágyújtott a legnagyobb üstnek, és beledobált mindent. Neki is fájt a szíve a sok elpocsékolt finomságért, de ő sem szólt Egy szót se, mivel azt mondták, hogy minden a király parancsára történik!

Ekkor megjelent a kancellár a sárkányfűárussal és az írnokkal. A kancellár a sárkánykönyvből olvasta hangosan, hogy milyen fűszert tegyenek az ételbe, a sárkányfűárus meg egy széken állva dobálta az üstbe.

– Beléndek! Holdtöltei keresztes pók! Kígyógyökér! Bolondgomba! Nadragulya! Lapulevél! Egérfarok! Bagolytoll!

A szakács a fejéhez kapott kétségbeesetten.

– Brr! Ennyi mérges vackot! Felfordul tőle, aki megeszi!

De a sárkányfűárus leintette a szakácsot.

– Te csak ne beszélj bele! A sárkányok így szeretik! Tudományosan be van bizonyítva! A Sárkányellátó Vállalat szent dolog! Süsü mindenkiért! Mi pedig Süsüért!

Közben Süsü kint az erdőszélen éppen a lábát törölgette, mikor rátalált a király, aki hazafelé ballagott a vadászatról. A király letette a meglőtt nyulat, fácánt a földre, és kíváncsian nézte Süsüt.

– Hahó, Süsü! Hát te mit csinálsz itt?

– Most éppen a pocsolyába léptem!

– Pocsolyába? – csodálkozott a király.

– Minek léptél pocsolyába?

– Hogy megmérhessék a talpam nyomát! – dicsekedett Süsü. – Bizony! Már megmérték a derekamat is! Lehet, hogy nadrágot kapok! Azután megmérték a kezemet! Megszámolták a fogamat! Mind a négyet! Nem tudod véletlenül, hogy miért csinálták?

– Értem már! Tudom már! Ez nem lehet más, mint a Sárkányellátó Vállalat! Én adtam rá parancsot, hogy foglalkozzanak veled.

Süsü nagyon meghatódott, és az örömtől el is pirult egy kicsit.

– Köszönöm, felség! Bár semmit sem értettem belőle, de azért nagyon köszönöm!

Amíg így hálálkodott, meg köszöngetett, messziről a déli harangszót hozta oda a szél. Süsü fülelt a harangszóra, majd figyelmesen a gyomra felé hallgatózott. És nem is hiába, mert a gyomra egy hatalmasat kordult.

– Dél van! – állapította meg Süsü. – Gyere, ebédeljünk! Meghívlak téged is!

– Köszönöm a meghívást, el is fogadom! – felelte a király. – És mit ebédelünk?

Süsü körbemutatott mosolyogva, mint egy jó házigazda.

– Vadkörtét! Az a kedvenc eledelem! A világon a legjobban a vadkörtét szeretem! És nagy szerencse, hogy itt rengeteg vadkörte van! Finom, érett vadkörte!

A vadkörtefához ballagtak, és javában csemegéztek, mikor messziről különös menet közeledett morogva és zsibongva. Süsü a király kérésére a zsibongás irányába figyelgetett, meg meresztette a szemét.

– Valami hatalmas üstöt hoznak! – mondta végül.

Az üstöt cipelő, zsibongó menet odaérkezett. Elöl jött a kancellár a sárkánykönyvvel, utána jöttek a zsoldosok a nagy üsttel, mögöttük a sárkányfűárus és az írnok, leghátul meg a vár népe tolongott, morgott és zsibongott.

A zsoldosok óvatosan letették a gőzölgő üstöt, a kancellár meg hangosan így szólt Süsühöz.

– A Sárkányellátó Vállalat nevében! Süsü, itt a finom ebéd!

Süsü roppant elcsodálkozott, meg hebegett, meg habogott, mivel nagyon zavarba jött, hogy neki ebédet hoztak.

– Ebéd? Nekem? Hiszen én már ebédeltem! Finom vadkörtét!

A tömeg morgása felerősödött. A kancellár mérgesen toppantott.

– Teljesen tudománytalan! – hadonászott a könyvvel mérgesen. – A sárkányok azt eszik, ami ebben a könyvben meg vagyon írva.

Süsü szégyenkezett, meg csavargatta a fejét, majd pironkodva kinyögte.

– Ne haragudj, kancellár! De én sose szerettem a sárkányok eledelét! Talán azért, mert csak egy fejem van! De ezzel az eggyel csakis a vadkörtét szeretem!

A kancellár még akart valamit mondani, de a zúgás, morgás, zsibongás annyira felerősödött, hogy nem lehetett hallani a szavát! A tömeg zúgott, morgott, elégedetlenkedett.

– Itt van ni! Még meg sem eszi! Mitőlünk meg elvették!

Ekkor az egyik vadkörtefáról lemászott a király, megigazította a ruháját, megtörölte a száját, köhintett egyet-kettőt, majd hangosan így szólt az elégedetlenkedőkhöz.

– Igazatok van! Mivel Süsü már ebédelt, és én is jóllaktam, egyétek meg ti! Kancellár, kóstold meg!

A kancellár a fejét rázva hátrált, ijedten makogott.

– Jaj, felség, nem, nem! Ez embernek méreg! Tele van sárkányfűszerrel!

A király összevonta a szemöldökét.

– Kancellár, mi ez itt?!

A kancellár a sárkányfűárusra mutogatott, rákent minden felelősséget.

– A Sárkányellátó Vállalat! Ő találta ki!

A sárkányfűárus sem hagyta magát, nagy merészen a király elé állt.

– Igaz! De kaptam pecsétet és aláírást!

– Hm! – mondta a király. Mivel igazságos és jó király volt, tudta, hogy rendbe kell hozni a dolgokat, akárki is a felelős.

– A Sárkányellátó Vállalatot feloszlatom! És ugyanakkor kihirdetem, hogy Süsü se dolgozzék senki helyett!

A tömeg megéljenezte a királyt, bár voltak, akik csak félszájjal éljeneztek. Például a szénégető, meg a kocsmáros, meg a pék, meg a csizmadia, meg a favágók, de ezt most senki se vette észre. Az éljenzés végén egy öreg megkérdezte.

– És az ebéddel mi lesz?! A miénket elvették!

A király belátta, hogy az ebéd dolgában is intézkedni kell.

– Mindenkit meghívok ebédre!

– Éljen a király! – zúgta a tömeg.

A király szeme megakadt a sárkányfűáruson, intett neki, hogy jöjjön közelébb.

A sárkányfűárus kénytelen-kelletlen közelébb somfordált.

– Látom, hogy szíveden viseled Süsü sorsát! Éppen ezért mától fogva te leszel a szolgája! Lessed minden kívánságát! Teljesítsd minden parancsát!

A vár népe ezt is megéljenezte, majd elmentek mind ebédelni a királyi konyhára, és jól teleették magukat.

Folyt. köv.