Süsü, a rettentő

Csináltak Süsünek egy hatalmas ketrecet, a ketrec előtti teret elkerítették, majd útjelző nyilakat szögeltek fel a várban mindenhol, hogy könnyebben idetaláljanak a látogatók. A ketrecre egy táblát szereltek: Süsü, a rettentő 2–6-ig.

A kancellár sürgette, hajtotta a vár lakóit, sorban adta ki a parancsokat, menet közben diktált az írnoknak.

– Reklámszövegek! Rémhírek! Betanítani! Terjeszteni!

Gondolkozott egy kicsit, majd mondta is a reklámversikét:

Rettegj, féljél és borzadj,

szörnyű sárkány körme nagy!

Sárga szeme villogó,

a bendője hat akó!

Körme negyven, foga húsz,

ne nézz oda, megvakulsz!

Vicsorít, s azt mondja: á!

Bújj gyorsan az ágy alá!

Az írnok feljegyezte a verset, majd félrevonult, és lemásolta száz példányban. Mindenkinek adott egyet, hogy tanulja be és terjessze!

A kancellár megkereste a vár másik sarkában hűsölő Süsüt, mivel a kiképzést személyesen akarta csinálni. És titokban! Éppen ezért elzavarta az akácgallyal legyezgető sárkányfűárust.

– Menj a pénztárhoz! Oda vagy beosztva!

A sárkányfűárus egyáltalán nem tiltakozott, azonnal eldobta az akácgallyat, s boldogan suttogta.

– Pénztár? Pénz? Még hallani is jó! A régi szép idők! Rohanok!

S rohant.

Alighogy elrohant, a kiskirályfi vágtatott arra a fűzfaparipáján, de a kancellár őt is elküldte.

– Most nem lehet játszani! Süsü nem ér rá!

Mikor végre egyedül maradtak, így szólt Süsühöz.

– Gyere utánam, feltűnés nélkül!

Süsü bólintott, hogy rendben van, és a ketrechez osontak feltűnés nélkül. Mikor odaértek, a kancellár körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, majd így szólt.

– Először is bújj be a ketrecbe! Utána mindent elmagyarázok!

Süsü bebújt a ketrecbe.

– Bebújtam, mit csináljak?

A kancellár ravaszul simogatta a szakállát.

– Eddig nagyon jó! Most pedig megmondom, hogy mit kell csinálni! Figyelj! Nagyon jól figyelj! Mert nincs időm kétszer elmondani! Rettenetesnek kell lenned!

Süsü nem értette.

– Rettenetesnek?

– Igen! – mondta a kancellár. – Meg ijesztőnek, meg félelmetesnek, meg lidércnyomásosnak, meg nyavalyatörősnek, meg borzasztónak, meg rémálomnak, hogy a haja az égnek álljon, hogy rosszat álmodjék az a sok nép, aki majd idetódul, hogy lássa Süsüt, a rettentőt!

A kancellár levegőt vett, és szigorúan nézett Süsüre.

– A király parancsára!

– Hej, haj! – sóhajtozott Süsü. – Nem tudok én olyat!

– Ne sóhajtozz! – mondta a kancellár. – Maj én kiképezlek!

Azzal hátrább lépett, és onnan dirigált.

– Fújj egy kis tüzet! Úgy! Most rázd a ketrecet! Jó! Most csattogtasd a fogad! Ez az! Most meresztgesd a szemed! Nagyszerű!

Süsü tüzet fújt, rázta a ketrecet, csattogtatta a fogát, és meresztgette a szemét.

A kancellár meg volt elégedve, meg is dicsérte.

– Fog ez menni! Most tanulj meg egy versikét!

Körmöm negyven, fogam húsz,

ne nézz rám, mert megvakulsz!

Ha így vicsorítok: á!

Bújj gyorsan az ágy alá!

 Süsünek meg se kottyant egy ilyen rövid versike, behunyta a szemét, összeszedte az eszét, és lassan, hibátlanul elmondta.

– Ez az! Ez az! – örvendezett a kancellár. – Gyakorold, hogy ne felejtsd! Én most elrohanok, elintézem a többi dolgot!

Közben megrajzolták a plakátokat, meg a falragaszokat, meg a reklámcédulákat. A királyi harckocsi kigördült, és szétszórta a környéken, hogy hallja, olvassa, lássa mindenki, aki kíváncsi: kettőtől hatig mindennap megtekinthető Süsü, a rettentő! Gondoltak azokra is, akik nem tudnak olvasni: a harckocsi tetején a harangozó ült, s egy hatalmas bádogtölcsérbe bele-belerikkantott, bömbölte a szenzációs hírt.

A vár kapujában felállították a pénztárt, ami nem volt más, mint egy asztal, mögötte állt a sárkányfűárus, a lábánál két zsák volt, egyik az aranynak, másik az ezüstnek.

A királyi szakács virslit főzött, perecet sütött, zsíros kenyeret kent, a két kukta hordta ki egy sátorba, amit kineveztek büfének.

A zsoldosok egy hatalmas ponyvával letakarták a ketrecet, hogy senki se láthassa ingyen Süsüt! Süsü nem tiltakozott, megértette a dolgot, a ponyva alatt szorgalmasan gyakorolt, bömbölt, vicsorított, és mondta a versikét.

A kancellár körbeszaladta az udvart, mindent megnézett, mindent ellenőrzött, hogy rendben van-e, majd elégedetten rikkantott.

– Jöhetnek a látogatók! Kaput kinyitni! Mindenki a helyére!

Majd felsietett a trónterembe.

A kaput kinyitották, beözönlöttek a látogatók, és szép sorba álltak a pénztárnál.

A sárkányfűárus nagy hangon biztatta őket.

– Erre, erre! Ide, ide! Tessék megváltani a jegyeket! Elővétel, zsöllye, páholy! Testre szabott helyárak! Ülőhely, állóhely! Ide, ide!

Nem vitás, hogy messze földön nem volt jobb pénztáros, mint a sárkányfűárus! Csak ránézett egy-egy turistára, és mondta is a jegy árát!

– Egy arany! Egy arany! Neked két arany!

A hórihorgas látogató méltatlankodva kérdezte.

– Nekem miért két arany?

De a sárkányfűárusnak fürgén mozgott az esze, azonnal rávágta.

– Mert te kétszer olyan magas vagy!

Majd tovább sürgette, biztatta a sorban állókat.

– Tessék, tessék, erre tessék! Óriási izgalom! Félelmetes helyárak! Hideglelés, rémálom! Két órai borzongás egy jegyért! Egy arany, egy arany, fél arany!

A fél aranyat egy félszeműnek mondta, senki se vitatkozott, mindenki helyesnek találta, hogy a félszemű csak félárat fizessen!

Fent a trónteremben kapkodva öltözött a király és a királyné. Nem akartak elkésni az ünnepélyes megnyitóról. Mikor már készen voltak, a király körülnézett.

– Hol a fiam?

A kancellár megvonta a vállát, hogy ez nem tartozik rá, ilyen apró-cseprő üggyel ő nem foglalkozik!

A királyné is körülnézett, majd idegesen a Dadáért kiabált.

– Dadus, Dadus! Hol a kiskirályfi?

A Dadus berohant, tanácstalanul tárta szét a karját.

– Sehol se találom! Pedig már tűvé tettem érte az egész palotát!

A király összevonta a szemöldökét.

– Máskor mindig itt lábatlankodik, mikor meg keressük, nincs sehol! Micsoda nevelés!

A királyné megsértődött, a Dada duzzogva pityergett, de ettől még nem került elő a kiskirályfi.

Pedig legalább húsz helyen is látták, mivel legalább hússzor körbelovagolta a fűzfaparipáján a várudvart! De mindenhonnan elküldték, azután senki se törődött vele a nagy sürgés-forgásban. A kiskirályfi meg lógó orral ügetett egy csendes sarok felé. Hát a csendes sarokban egyszer csak furcsa hangokat hallott! Olyan tompa volt, mintha a föld alól jönne!

Körmöm negyven, fogam húsz,

ne nézz rám, mert megvakulsz!

A kiskirályfi fülelt, majd rájött, hogy a ponyva alól jön a hang! Fülelt tovább.

Vicsorít a fogam: á!

Bújj gyorsan az ágy alá!

A kiskirályfi elmosolyodott, felemelte a ponyva sarkát és bebújt.

– Bújok már! Bújok már! – rikkantotta boldogan, mert végre felismerte Süsü hangját.

– Jaj, ki az?! – rémüldözött Süsü.

– Én vagyok, ne félj! – mondta a kiskirályfi. – Szia, Süsü! De jó, hogy megtaláltalak! Mit csinálsz itt?

Süsü megnyugodott, örömmel üdvözölte a kiskirályfit, s hencegve válaszolt.

– Én most rettentőt játszom! Süsü, a rettentő!

– Jaj, de jó! – örvendezett a kiskirályfi. – Én is rettentőt játszom! Hogy kell?

– Figyelj, megtanítalak! – mondta Süsü. – Először is vicsorítunk egyet! Azután bömbölünk! Azután tüzet fújunk! Azután elmondjuk a verset!

Vicsorítottak, bömböltek, tüzet fújtak a ponyva alatt. Habár a kiskirályfi nem tudott tüzet fújni, de azért ő is csücsörítette a száját! Aztán elmondták a verset!

A toronyban kettőt ütött az óra, a királyi házaspár lejött a trónteremből, a turisták csatlakoztak hozzájuk, és elindultak Süsü ketrece felé.

A kancellár kettőt koppantott a botjával a ketrec előtt, és megnyitotta az előadást.

– Tisztelt turisták és kedves fizetővendégek! Itt látható a világ legfélelmetesebb, legszörnyűbb és leghidegrázóbb sárkánya! A gyengébb idegzetűek hátra! Az erős idegzetűek előre! Először ponyva alatt halljuk a hangját, hogy hozzászokjon a fülünk. Azután lerántjuk ról a ponyvát!

Majd a ketrec felé suttogott, pisszegett.

– Psz! Süsü! Kezdheted! Először a verset!

– Jó! – suttogta a Süsü a ponyva alatt. Majd bömbölve elszavalta a verset.

Körmöm negyven, fogam húsz,

ne nézz rám, mert megvakulsz!

Vicsorít a fogam: á!

Bújj gyorsan az ágy alá!

A tömeg rémüldözött, borzongott, csak a sárkányfűárus fülelt erősen, mert mintha hallott volna valamit! Mintha valami más hangot is hallott volna a ponyva alól! Vidámat, csengőt, ezüstöset! S mivel nagyon tapasztalt sárkányfűárus volt, s az ezüstös hangról a teli zsákok jutottak eszébe, fogta hát őket, s óvatosan elsomfordált a palota felé. Biztos, ami biztos!

Ekkor lerántották a ponyvát a ketrecről, a tömeg először rémülten visszahőkölt, majd kuncogott, majd nevetett, majd hahotázott. Volt is min nevetni, meg hahotázni! A ketrec egyik sarkában Süsü fújta a tüzet, a másikban meg a kiskirályfi csücsörített! De nem elég, hogy csücsörített, hanem rázta a ketrec rácsát, és ezüstösen csengő hangon kiabált:

– Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én vagyok a rettentő! Én is rettentő vagyok kettőtől hatig! Ugye, Süsü?

Süsü bólogatva fújta a tüzet, a királyné elájult, a király mérgesen összeráncolta a szemöldökét, a Dadus könyörgött a kiskirályfinak.

– Gyere ki, kincsem! Neked már aludni kell!

– De én nem akarok aludni! Én rettentőt akarok játzsani! – feleselt a kiskirályfi.

A király intett a kancellárnak, hogy intézkedjen, a kancellár megtörölte verejtékező homlokát, s így szólt a hahotázó turistákhoz remegő hangon.

– Tisztelt vendégek, a belépti díjat a bejáratnál visszaadjuk! Az előadás ezennel elmarad!

De a turisták nem kérték vissza a belépti díjat, hanem nevetve, kacagva követelték, hogy folytassák az előadást a ketrecben! Hiszen ez is igazi világszám! Egy tüzet fújó sárkány és egy bátor kisfiú!

Így hát a királynét fellocsolták, a kancellár is megnyugodott. Süsü és a kiskirályfi pedig mókázott, vicsorított, bömbölt és rettenetesen mondta a verset, míg mindenki el nem fáradt a nagy nevetésben.

A vendégek hazaindultak, és nagyon meg voltak elégedve a rettentő Süsüvel és a rettentő kiskirályfival!

Folyt. köv.