EMŐD TAMÁS (1888-1938)

Emőd Tamás szerény, de maradandó irodalomtörténeti helyét az biztosítja, hogy egyike volt annak a hét költőnek, akik a Nagyváradon 1908-ban megjelent A Holnap című antológiával mintegy az Ady vezérelte új magyar költészet mozgalomszerű fellépését jelezték. A Holnap korszakkezdet még akkor is, ha Ady már az előző években jelen volt az irodalomban, sőt már elkezdődtek a viták is körülötte, de ez az együttes megjelenés jelezte szövetségesek és ellenfelek számára irodalmi vezér voltát. És A Holnap nagyváradi megjelenése is jelképesnek mondható, hiszen azt a forradalmian újat költészetben is, publicisztikában is, amellyel annyi előkészület után végre valóban elkezdődött a XX. századi modernség, ellenzékiség, forradalmiság - Nagyvárad, az ottani izgatott szellemi élet, az ottani sajtó, az ottani sajátos kulturális élet nevelte fel. Ez a semelyik más magyar vidéki városra nem emlékeztető, a múlt század vége óta gyorsan polgárosodó bihari vármegyeszékhely, a Magyarország és Erdély közt gazdasági és szellemi közvetítő Partium fővárosa, amelynek kereskedői, újságírói, színészei, jogászai, polgárosodó dzsentrijei és dzsentriskedő polgárai otthonukat nem kis túlzással, s mégsem egész indokolatlanul "Körös-parti Párizsnak" nevezték - nem Budapestet tekintette példaképének, túlnézett Bécsen, és eszménye az igazi Párizs volt, illetve egy olyan városlátomás, ahogy a Körös-parti kávéházakban és szerkesztőségekben elképzelték a Szajna-parti Párizst. A századelő Nagyváradjának nem volt százezer lakosa, de volt hét napilapja, amelyeknek vezércikkeit a fővárosban is érdeklődve várták, előbb voltak mozgó fényreklámjai, mint Budapestnek, jogakadémiája és premontrei gimnáziuma az egész országot látta el jó műveltségű értelmiségiekkel, színháza a pesti Vígszínház pontos mása volt, éjszakai élete vetekedett az európai nagyvárosokéval; a váradi polgárok és kispolgárok még arra is büszkék voltak, hogy a Bémer tér kávéházai és vendéglői közül háromban is cigánybanda játszott hajnalig, és a Szent László tér körüli mellékutcákban tizenhat bordélyház várta a jogászokat, kereskedősegédeket és mesterlegényeket. Nagy egyházi központ és fontos ellenzéki fészek volt ez a Nagyvárad, kanonokok és szabadkőművesek ócsárolták itt egymást, miközben egyik jobbról, másik balról szidalmazta az ugyancsak bihari, haladók számára átkozottan reakciós, az egyház számára bosszantóan református Tiszáékat. Bihar és benne ez a sürgő-nyüzsgő Nagyvárad mintha fokozottan élte volna a századelő Magyarországának életét.

Emőd Tamás ennek a Nagyváradnak a költője volt még akkor is, amikor már budapesti újságíró, sőt egy ideig budapesti színigazgató is volt. Történetesen nem ott született, hanem a közeli Berekböszörményben, de középmódú nagyváradi kereskedőcsalád gyermeke volt. Fleischer Ernőnek hívták, és mint általában az igényes váradi családok fiai, ő is a nagy hírű premontrei szerzetesek növendékeként nőtt fel, s lépett érettségijével a nem kevésbé nagy hírű jogakadémia hallgatói közé. Költő volt diákkora óta, a legelsők közt, akik az ott újságíróskodó Adyban felismerték példaképüket, mesterüket és vezérüket. Ady pedig már a diákfiúban felismerte és elismerte a költőt. Ady pártfogása mellett változott Fleischer Ernő Emőd Tamássá. Korai versein ugyanúgy érződött Reviczky hatása, mint kezdetben Ady költészetén is. Majd Ady új hangjának varázsa töltötte el, és jó ideig tartott, míg le tudta vetkezni a mestert utánzó modorosságot. De mindvégig betöltötte életét az emlék és tudat, hogy ő Ady Endre nevében és áldásával költő, az új magyar költészet legelső gárdájának szerény tagja. Mert valóban szerény volt. Tudta magáról, hogy jól versel, mindig is büszke volt költő voltára, de pontosan tudta azt is, hogy az igazán nagyok körében a mellékalakok közt van a helye. Azt is tudta, hogy bár Ady áhítatos híve, nemcsak nagyságrendben nem ér fel hozzá, de emberi-költői alkatában is merőben különbözik tőle. Szelíd lelkű, leleményes kifejezéskészletű, de egyszerű, meghitt érzelmeket hibátlanul megverselő poéta volt és maradt mindvégig.

Csöndes szerelem, részvevő emberség, mértéktartó humor, visszafogott érzelmesség, mélyen átélt, de sose hivalkodó vagy éppen melldöngető hazafiasság szólalt meg behízelgően gördülékeny versszakaszaiban. Két fő élménye Ady iránti rajongása és nagyváradi lokálpatriotizmusa volt. Majd az első világháború idején elégiai erővel tört fel belőle a szenvedő közkatonák, a meghalni küldöttek, a megnyomorított hadirokkantak iránti együtt szenvedő részvét. Ezekben az években országos hírű és országos népszerűségű lett néhány versével. Olyan közbánatokat kifejező pacifista volt, hogy szinte már harcos antimilitaristának látszott. Pedig igazán nem volt harcias lélek, csak nagyon megszenvedte mindenki bánatát.

Később, már Ady halála után, a nagyváradi fénykor alkonyata után már budapesti költőként megtalált egy új hangot is, amely újabb népszerűséget szerzett neki: szellemes és bravúros formakincsű kabaréköltő lett belőle. Ennek is váradi gyökerei voltak, hiszen még ott ismerte meg Nagy Endrét, a magyar kabaré klasszikusát és szervezőjét, aki Ady egyik legjobb barátja volt. Nagy Endre pedig úgy tette színvonalassá kabaréját, hogy igazi költőkkel íratta kupléit és sanzonjait. Ady és Babits is szívesen írt Nagy Endrének sanzonokat. Szép Ernő egy időben rendszeresen dolgozott a kabarénak, Gábor Andor évekig a legkedveltebb kabaréköltők közé tartozott. Heltai Jenő pedig nagy sikerű regényei, novellái és színjátékai közben mindig is jókedvvel írt kuplékat és tréfás jeleneteket Nagy Endrének. Ezeknek a nála mindenképpen jelentékenyebb irodalmi nagyságoknak méltó, sőt éppen ebben a műfajban egyenrangú társa lett Emőd Tamás. Szellemes és dallamos kupléinak és sanzonjainak kötete, a Nótám, füttyöm, citerám a maga sajátos műnemében klasszikus darabja irodalmunknak.

Közben jó színigazgató is volt: ízlése és műveltsége színvonalas műsorpolitikára képesítette. S maga is sikerrel próbálkozott a színpadi irodalommal. Könnyed játékai közül jelentőségben kiemelkedik a Mézeskalács című daljáték, amely a már végleg elhígult népszínművekkel szemben valóban magyar népi elemekből épített, derűsen érzelmes, színvonalas költői-színpadi mű, és Szirmai Albert zenéjével az a lépcsőfok, amely a még operett János vitéz felől Kodály már operaigényű Háry Jánosa felé vezet. Két igen nagy sikerű vígjátékot írt az írónak jelentéktelen, de irodalmi-színpadi mesterembernek igen gyakorlott kezű Török Rezső társaságában. Érdekes, hogy míg a kettő közül a Gárdonyi regényéből készült Ida regényét a kritika általános elismerése kísérte, a másikat, a nagyvárosi nyomorúságot szelíd iróniájú, szomorkás humorral feltáró Két lány az utcánt a jobboldali sajtó mint a destruktív és erkölcstelen városi irodalom riasztó példáját támadta. (Ennek folytán persze botrányszaga támadt, és igen nagy lett a közönségsikere, alig lehetett jegyet kapni hozzá, mindenki látni akarta, hogy személyesen háborodjék fel.)

De színpadi és kabarésikerek közt, újságírói és színigazgatói tevékenység közt is szüntelenül megmaradt szelíd érzelmű poétának, a váradi emlékek őrzőjének, Ady hitvallójának, és büszke volt, ha a feledhetetlen mester emlékére hajított sárból egy-egy csepp még őrá is hullhatott. Saját értékét mindig elsősorban abban látta, hogy ő is ott volt ama hét első között, aki Ady vezérletével A Holnap költője lehetett.

Nem élt sokáig. Talán még érezte is, hogy közeledhet a halál, amikor hazalátogatott Nagyváradra, hogy ott fejezze be életét. Ott is halt meg ötvenéves korában.