Volt egyszer egy özvegyasszonynak egy fia. Jánosnak hívták. Felnőtt már tizennyolc esztendős koráig, de semmit sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő fiával, amikor még egy szikrát sem akart egyik helyről a másikra tenni, hanem csak beült a sutba, és őrölgette a hamut.

Mikor húszéves lett, a szomszédban házat építettek. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja János az anyjának:

– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?

– Házat építenek, fiam. Mindenki dolgozik; csak te nem akarsz!

– Elmegyek én is – azt mondja –, segítek!

Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak. Húzták ide is, tova is, de nem bírták.

– Álljatok félre onnan, semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!

– Menj el, hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!

– Bizony, ti nem érdemlitek meg az ételt!

Avval fogja János a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki aztán becsülete: mindenhová elhívták napszámba. Abból, amit keresett, megéltek becsületesen ketten az anyjával.

A falu bírája igen fösvény ember volt. Azt mondja Jánosnak:

– Szegődj hozzám, János. Eltartalak esztendeig, édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjat és bocskort vághat a másik.

– Nem bánom, bíró úr, legyen úgy!

Volt egy nagy darab csalitos füzese, és volt egy csomó juha a bírónak.

– No, János, egyéb dolgod nincs, kihajtod a juhokat, és a cserjét mind kiszeded őszig!

Kihajtja János első nap a juhokat. Nézi a tarisznyáját, hát nincs benne semmi étel. Ő bizony nekilátott, két juhot megfogott, a legszebbeket. Megnyúzta, tüzet csinált, megsütötte és megette őket.

– No, János, vágtál-e ki sokat? – kérdi este a bíró.

– Igen én, kettőt, a legszebbeket!

A bíró azt gondolta, a cserjét vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, a tarisznyájába akkor se tettek semmit. Akkor nap is megfogott két juhot, megsütötte és megette. Harmadik napon is csak úgy csinálta. Negyedik nap kiment a bíró maga, hogy lássa, mit dolgozik János. Hát látja, hogy a juhokból hiányzik hat, de cserje semmi sincs kivágva.

– Hát, Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a bíró.

– Amit lát a bíró úr! Csak nem haragszik érte?

Számba vette a bíró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem dolgozik, és a juhokat is mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind kitépte a cserjét, egy szikrát se hagyott.

No, elfogyott a cserje. Másnap elmentek szántani, a bíró úr és János. Délben, amikor az ökrök ettek, meg a bíró úr is, azt mondja János:

– Bíró úr, én egyet perdülnék hazáig. Nekem olyan szokásom van, hogy amikor szántok, perdülnöm is kell.

Megindult János, futott a bíró házáig. Ott volt a kántor a bírónénál. Ahogy meglátja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van.

Elbújik a kántor, be a kemence mögé. János bemegy, kérdi a bíróné:

– Mi baj van, János?

– Azt mondta a bíró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam be a kemence mögé.

Előbbre ugyanis egy nagy csomó babkarót vittek haza a bíró házához. Kapja magát János, behányta mind a karót a hegyével, ahogyan meg voltak hegyezve. Jól összeszurkálták a kántort. Avval futott vissza János a mezőre. Kérdi a bíró:

– No hát perdültél-fordultál, János?

– Igen, bíró úr, most mehetünk dologra.

Estig szántottak.

Este hazamentek.

Panaszkodik a bíróné, hogy ni, János mit csinált, mikor otthon volt délben. A fuszujkakarót behányta mind a kemence mögé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor is ott volt.

Másnap megint elmentek szántani, délben János megint perdült-fordult. Akkor is elment haza. A kántor megint ott volt. Meglátja a bíróné Jánost.

Mondja a kántornak:

– No, valamerre el kell bújni, mert megint jön János.

Mondja a kántor:

– Egye meg a manó Jánost, mert vagy táltos, vagy bolond. A múltkor is jól összeszurkált, ma vajon mi történik velem?

– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó mögött van egy kád gyapjú, abba kocorodjon bele.

Bemegyen János, kérdi a bíróné:

– Miféle baj van?

– Azt mondta a bíró, főzzek két üst vizet, és forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.

Úgy is tett János. A bíróné ellenkezett, de nem volt mit tenni, mert János felfőzte a vizet, ráöntötte a gyapjúra, és visszaperdült-fordult a mezőre.

– Kiperegted-forogtad magad, János?

– Ki, bíró úr, immár dolgozhatunk.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. A bíró felesége megint panaszkodott az urának, hogy János odahaza járt, és a gyapjút megforrázta. Ő nem akarja tovább tartani szolgának.

– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt kivágja a bocskort meg a szíjat a hátamból.

Kitalálta hát a bíró, hogy Jánost elküldi a nagyerdőre.

– Menj, János – azt mondja a bíró –, van nekem egy disznócsordám meg egy disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér inget meg fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a disznókat.

Elment János, de a bírónak nem volt disznócsordája. Arra gondolt a bíró, hogy Jánost az erdőben bizonyosan megeszik a vadak.

Megy János, viszi az inget meg a gatyát, jár az erdőben mindenfelé. Sehol disznócsordát, sehol disznópásztort nem lát. De egyszer csak a nagyerdőben talál egy falka vaddisznót meg egy medvét. A medve épp kerítette a vaddisznókat. Meglátta János, gondolta, az a disznópásztor, a Miklós bácsi.

– Álljon meg – azt mondja a medvének –, vegyen inget és gatyát! Hoztam tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat.

De a medve oda se neki.

– Álljon meg, Miklós bá! Hová megyen?

A medve elkezdi:

– Mammammamm!

– Ne majd, ne majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt parancsolta a bíró.

A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta János a medvét.

– Miklós bá – azt mondja –, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat!

A medve csak nem akart. János megfogta, és két jó pofont adott neki. A medve megint elkezdi:

– Mammammamm!

– Nem ma, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat!

A medve látta, hogy János ugyancsak készül őt pofozni, felhágott egy fára.

– Szálljon le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, elkésünk, este lesz!

De a medve nem jött le. János előkapott egy nagy rudat, leszurkálta onnan.

– Na hát, most sem jön, Miklós bá?

A medve megint elkezdte:

– Mammammamm!

– Mindig csak ma, mindig csak ma! Most rögtön! – mondta János, és megragadta a medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, csokorba gyűltek, és mentek szépen. Csak egy nem akart menni, az mindig szembeszállt Jánossal, hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal, hogy mindjárt felfordult. Megnyúzta, megsütötte, s a felét odaadta Miklós bának, hogy egyen ő is.

Megették, s megint elindultak. János most már eleresztette Miklós bát. Odakiáltotta neki, hogy kerítse ő is a disznókat. De a medve csak ódarolt ide-oda, nem akart semmit sem dolgozni. Megfogta ismét János a fülét neki, és vitte.

– Úgyis hazahajtom a disznókat, s magát is viszem! – kiáltott neki menés közben.

Amikor a kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a bíró.

– Jaj, szerelmes istenem! – mondja a feleségének. – Jön megint János, hoz egy csomó disznót!

Azt mondja János:

– Ez a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! Feladtam rá a fehér inget, a fehér gatyát, s mégsem akart jönni. De enni nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon semmi bért, nem érdemli meg!

– Jól van, János fiam. Nem adok egy krajcárt sem. Nem életrevaló ember!

– De hová rekesszük a disznókat?

– A csűrbe rekeszd be, Miklós bát meg a disznóólba!

Úgy is tett János. Berekesztette a disznókat a csűrbe, Miklós bát pedig a disznóólba. De másnap azt mondja a bíró Jánosnak:

– Mit adjunk ennek a sok disznónak enni? Megeszik a fejemet, ha nem űzzük vissza az erdőbe! Vissza kell őket űzni, oda, ahonnan jöttek!

János azt mondja:

– Disznópásztor én nem leszek. A bíró úrnak, ha tetszik, űzze ki maga. Ha nem, Miklós bával űzesse ki. Csak verjen rá, ha nem akar menni.

De a bíró egyikhez sem akart közelíteni. Se a disznók közé, se Miklós bához. Azt mondja:

– János fiam, vágjuk le őket, de mind!

Kezdik vágni. Vágják két nap a disznókat, s pörkölik őket szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma. Nem volt mivel pörkölni.

– János fiam – azt mondja a bíró –, eredj, menj el a szomszédba, kérj kölcsön szalmát.

Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt mondja a szomszéd:

– Hátul a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz.

János felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át a kertből. De a csűr szegletébe megakadt a szalmaboglya, János nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.

– Szabad, János, szabad!

Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e arrébb vinni.

János megfogta a csűrt, félretaszította, úgy vitte tovább a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, azt a rengeteg szalonnát.

A bíró azonban ezenközben is azon törte a fejét, hogy Jánost hogyan is pusztítsa el. Volt egy nagy kút az udvaron, de víz nem volt benne régóta. A bíró azt sütötte ki, hogy rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy az rendezze el a húst. De egyszerre csak a kútszádára egy nagy malomkövet tétetett a bíró. Azért, hogy János ne tudjon kijönni. János látja, hogy nem adnak le több beraknivaló húst, megveti két lábát a kút két oldalán, s feljő a kútszádához. Hát látja, hogy egy nagy malomkő zárja el a kútszádát. De ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő lyukába dugja. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, megy a bíró elé, s jó napot köszön neki:

– Adjon isten jó napot, bíró úr! Ilyen kalapja bíró uramnak sohasem volt. De kérdem én: húst miért nem adnak többet?

Mondja a bíró:

– A többit eladtam, János.

Épp akkor jön egy híradó, hogy kell vagy húsz-harminc ember a faluból katonának. Nagy viaskodás van, az országot el akarják foglalni mások. Megörül a bíró, hogy Jánost most csatába, háborúba küldheti. Mondja is tüstént neki:

– János fiam, menni kell a háborúba!

– Hát, bíró úr, mit kell ott csinálni?

– Egyebet nem, János, csak verekedni.

– Jó, bíró úr, elmegyek! – azt mondja.

Bemért Jánosnak a tarisznyába; tett neki puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy serpenyőt is. János meg elindult szépen. Odaért a háborúba, azt mondja:

– Előbb főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól előbb.

Amint főzte a puliszkát, hát már jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.

– Ne dobáljatok engemet, mert bizony pórul jártok!

De bizony csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.

– Na bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám bajotok, csak helytelenkedjetek!

Hát az ágyúgolyó többek közt éppen az üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor. Kikapott egy sátorlábat, rárontott az ellenségre. A sátorlábbal összevissza verte őket.

Meghallja a király, hogy jött egy ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és megtisztelte. A lányát feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Tál, kanál elég volt, de szerencsés ember volt, aki egy csepp levet is kapott volt. Én is odamentem. Kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember csonttal jól megdobta a bal lábamat, máig is sántikálok vele.

Itt a vége, fuss el véle!