4

A vonaton legjobban a víz hiányzott. Eleségből, mindent számításba véve, hosszú időre látszott elegendőnek a készlet; hanem hát nem akadt mit innunk rá, s ez bizony kellemetlen volt. A vonatbeliek mindjárt mondták: első szomjúság, hamar múlik. Végül már-már el is feledkeznénk róla: akkor lép azután fel ismét – csakhogy akkor már nem ad többé módot feledségre, magyarázták. Hat-hét nap az az idő – állították a hozzáértők –, amíg az ember mindamellett szükség esetén, s még a meleg időjárást is tekintetbe véve, víz nélkül is ellehet, föltéve, hogy egészséges, hogy nem veszít túlontúl sok verítéket, s nem eszik lehetőleg húst meg fűszert. Egyelőre – biztattak – van még idő; minden attól függ, meddig tart az út, tették hozzá.

Csakugyan, erre magam is kíváncsi voltam: a téglagyárban nem tudatták. Mindössze annyit tettek közzé, hogy akinek van rá kedve, munkára jelentkezhet, mégpedig Németországba. A gondolatot, éppúgy, akár a többi fiú és még sokan mások is a téglagyárban, én is mindjárt megnyerőnek találtam. Különben is – mondták egy bizonyos „Zsidótanács” nevezetű testületnek a karszalagjukról is fölismerhető emberei – így vagy úgy, szépszerrel vagy kényszerűen, de előbb-utóbb amúgy is mindenkit Németországba telepítenek a téglagyárból, s az önként vállalkozó legelsőknek jobb hely, továbbá az a kedvezés is jut osztályrészül, hogy mindössze hatvanával utazhatnak egy kocsiban, míg később már viszont legalább nyolcvannak kell majd elférnie, a szerelvények elégtelen száma miatt – amint ezt mindenkinek elmagyarázták: túl nagy tere akkor valóban, nemigen nyílik a gondolkodásnak, magam is azt találtam.

De a többi érv igazát se vitathattam, amikben a téglagyári helyszűkéről, ennek az egészség területén is megmutatkozható következményeiről, valamint az élelmezés szaporuló gondjáról szóltak: így volt, mindezt én is tanúsíthattam. Már amikor a csendőrségről megérkeztünk (a felnőttek közt sokan azt is nyilvántartották, hogy a kaszárnyát „Andrássy csendőrlaktanyának” hívták), a téglagyárnak minden zugát máris dugig találtuk emberekkel. Egyképpen láttam köztük férfiakat meg nőket, minden korú gyereket és megszámlálhatatlan öreget, mind a két nemből. Bárhová léptem, takarókba, hátizsákokba, mindenféle bőröndökbe, batyukba, motyókba botlottam. Mindez, s aztán a sok apró nyűg, bosszúság meg kellemetlenkedés, ami már az ily közösségi élettel jár, úgy látszik, elkerülhetetlenül együtt, engem is hamar kifárasztott természetesen. Ehhez járult még hozzá a tétlenkedés, a veszteglés ostoba érzése, no meg az unalom; az öt napból, amit itt töltöttem, ezért is nem emlékszem külön-külön egyikre sem, de összességükben is csak alig egy-egy részletükre. Arra a könnyebbségre mindenesetre, hogy a fiúk is ott voltak köröttem: „Rozi”, a „Selyemfiú”, a „Bőrdíszműves”, a dohányzó fiú, Moskovics s valamennyien, a többiek. Úgy néztem, egyikük sem hiányzott: ők is mind becsületesek voltak. Csendőrökkel se igen akadt a téglagyárban többé már személyes dolgom: inkább csak a kerítés külső oldalán láttam őrködni őket, itt-ott rendőrökkel is elvegyülten. Ezekről beszélték is azután a téglagyárban, hogy belátóbbak a csendőröknél, s emberségre is szívesen hajlanak, mégpedig bizonyos előzetes egyezség fejében, akár pénzben, vagy akár bármi egyéb értékben. Főképpen – így hallottam – levelek, üzenetek eljuttatására adtak számosan megbízatásokat nékik, sőt, amint némelyek igen erősítgették, még szökés terén is nyílt a révükön egy-egy, bár igaz, hozzátették: csak ritka és kockázatos alkalom; egész határozottat erről nehéz dolog lett volna megtudnom. De akkor jutott eszembe és értettem meg körülbelül pontosabban is, úgy hiszem, miről is akarhatott hát a vámházban a fókaarcú ember is oly igen beszélni a rendőrrel. Azt is így tudtam meg, hogy a mi rendőrünk viszont becsületes volt. Ez a tény magyarázhatta azután azt a körülményt, hogy az udvaron ődöngve, vagy a közkonyha tájékán a soromra várakozva, a sok idegen arc kavargásában egyszer-másszor a fókaarcú emberre is ráismerhettem a téglagyárban.

A balszerencsés embert is viszontláttam, úgyszintén a vámháziak közül még: gyakran üldögélt el köztünk, „ifjúság” közt, „egy kicsit felvidulni” – amiképpen mondta. Valahol ott, a mi közelünkben találhatott magának, úgy látszik, szálláshelyet ő is, az udvar számos egyforma: zsindelytetejű, de egyébként minden oldalról nyitott, s ahogy hallottam, eredetileg még tulajdonképp a téglák szárítását szolgáló építményeinek egyikében. Kissé megviseltnek látszott, daganatok meg zúzódások tarka foltjaival az arcán, s meg is tudtuk tőle, hogy mindez a csendőrségi vizsgálatnak volt még az eredménye: gyógyszerre meg élelemre bukkantak ugyanis a hátizsákjában. Hiába próbálta magyarázni: csupa régebbi készletből származó holmi, s csupán nagybeteg édesanyjának szánta, azzal vádolták, nyilvánvaló, hogy a feketepiacon folytat velük üzelmeket. Hiába volt az engedélye, s az is hiábavaló, hogy maga részéről mindig tisztelte a törvényt és sose szegte meg annak még akár egyetlen betűjét sem, amint elbeszélte. – Hallottak valamit? Mi lesz velünk? – szokott rendesen tudakozódni. A családját is megint szóba hozta, no meg a balszerencséjét. Mennyit járt utána és mennyire örült – emlékezett kesernyés fejcsóválással vissza – az engedélynek; bizony, nem hitte volna, hogy „ilyen vége” lesz az ügynek. Azon az öt percen fordult meg minden. Ha nincs balszerencséje… Ha akkor az autóbusz… – ezeket a gondolatokat hallottam tőle. Viszont a fenyítékkel egészében inkább elégedettnek látszott. – A végére maradtam, és ez volt talán a szerencse – mesélte el – akkor már siettek. – Egészben véve, „járhatott volna rosszabbul is” – így összegezte, hozzátéve hogy a csendőrségen „csúnyább eseteket is látott”, s ez igaz is volt, magam is emlékeztem. Senki se higgye – figyelmeztettek a vizsgálat délelőttjén a csendőrök –, hogy elrejtheti előlük a bűnét, a pénzt vagy az arany- és értékneműeket. Nékem is – amint sorra jutottam – oda kellett rakodnom elébük egy asztalra pénzt, órát, bicskát, minden egyebemet. Egy termetes csendőr, gyors és valamiképp szakavatottnak ható mozdulatokkal még végig is tapogatott, a hónaljamtól egész a rövidnadrágom száráig. Az asztal mögött a főhadnagyot is ott láttam – amint akkorra már ugyanis a csendőrök egymás közt váltott szavaiból kitudódott, a lovaglópálcásnak valójában Szakál főhadnagy volt a neve. A bal keze mellett meg ingujjas, harcsabajszos, hentesidomú csendőrt vettem még mindjárt észre ott tornyosulni, valami henger alakú, s alapjában kissé nevetséges, mert némileg a szakácsnék sodrófájára emlékeztető eszközzel is a kezében. A főhadnagy egész barátságos volt: kérdezte, vannak-e irataim, bár azután mégse láttam rajta bármi jelét, bármi fölcsillanását legalább az igazolványom hatásának. Meglepődtem, de hát – legfőképp a harcsabajszos csendőrnek egy távozásra sürgető s ellenesetre félremagyarázhatatlan ígéretet tartalmazó mozdulatát is tekintetbe véve – úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.

Azután a csendőrök mindnyájunkat kivittek a kaszárnyából, s itt először külön villamosszerelvénybe gyömöszöltek, a Duna-part egy pontján hajóra raktak át, majd kikötés után végül egy útszakaszon még gyalogszerrel hoztak tovább – s így kerültem voltaképp a téglagyárba, pontosabban, amint erről már a helyszínen értesültem, a „Budakalászi Téglagyárba”.

Még sok minden mást is hallottam azután az utazásról a jelentkezés délutánján. A karszalagos emberek is mindenütt ott voltak, s bármi kérdésre is szívesen válaszoltak. Legelsősorban is fiatalokat, vállalkozó kedvűeket, egymagukban lévőket kerestek. De arról is biztosították, mint hallottam, a kérdezősködőket, hogy asszonyok, kicsinyek, idősek számára is jut hely, s valamennyi csomagjukat is magukkal vihetik. De a legfőbb kérdés őszerintük egy volt: magunk közt s az így lehető emberséggel intézzük-e az ügyet, vagy inkább várjuk-e meg, amíg a határozatot a csendőrök hajtják rajtunk végre? Mint ugyanis elmagyarázták: a szállítmánynak mindenhogy ki kell kerekednie, s amennyiben az ő listáik nem telnek meg, akkor a csendőrök végzik majd el köztünk a sorozást: csakugyan, legtöbben, de magam is azt tartottam, nyilvánvaló, hogy az első esetben járhatunk természetesen jobban.

A németekről is sok különféle nézet jutott el mindjárt a fülemhez. Így számosan vallották, mégpedig főként a már tapasztalatokkal is rendelkező idősebbek közül, hogy bármi legyen is a zsidókról való felfogásuk, alapjaiban – amint ezt egyébiránt mindenki tudja, – a németek tiszta, becsületes, rend-, pontosság- és dologszerető emberek, akik másoknál is megbecsülik, ha ugyanezekkel a jellemvonásokkal találkoznak; nagyjában-egészében valóban, az én tudomásomnak is körülbelül ez felel meg róluk, s gondoltam, bizonyára annak is hasznát láthatnám majd náluk, hogy a gimnáziumban valamennyit a nyelvükből is elsajátítottam. Főképp azonban a munkától végre rendezettséget, elfoglaltságot, új benyomásokat, némi tréfát: egészében, az itteninél értelmesebb és kedvemre valóbb életmódot remélhetek, úgy amint ezt meg is ígérték, és ahogyan a fiúkkal is elgondoltuk magunk között, igen természetesen; s kissé emellett az is megfordult a fejemben, hogy ilyenképpen még világot is láthatnék valamelyest. S igazat szólva, ha az utóbbi napok egynémely eseményére: így a csendőrségre, legkiváltképp azonban az igazolványomra, egyáltalán, az igazságra gondoltam, a hazám szeretete se igen marasztott, ha még ezt az érzelmet is néztem.

Voltak aztán gyanakvóbbak, akik másként voltak értesülve, s a németek egyéb tulajdonságairól véltek tudni; megint mások, kik akkor hát valami jobb tanácsot kértek tőlük erre; s újra mások, akik az ily civódások helyett inkább az ész szava, a példaadás, a hatóság előtti méltó szereplés mellett léptek föl – s mindezeket az érveket meg ellenvetéseket, de még számos egyéb hírt, értesülést meg tudnivalót is, kifogyhatatlanul vitatták körülöttem ott az udvaron, kisebb-nagyobb, minduntalan fölbomló, majd ismét újraképződő csoportokba verődve. Még Istent is hallottam a többi közt említeni, „az Ő kifürkészhetetlen akaratát” – amint egyikük megfogalmazta. Mint egykor Lajos bácsi, ő is a sorsról, a zsidók sorsáról szólott, s úgyszintén mint Lajos bácsi, azt tartotta, hogy „elhagytuk az Urat”, s ez a magyarázata a bennünket sújtó csapásoknak. Azért mégis fölkeltette kissé az érdeklődésemet, mivel erőteljes föllépésű és ugyanilyen testalkatú ember is volt, némiképpen szokatlan arccal, amit vékony, de nagy ívben meghajló orr, igen fényes, párás tekintetű szemek, szép, őszes szálú bajusz meg evvel egybenőtt rövid, kerek formájú szakáll jellemzett. Láttam, sokan vették körül és voltak kíváncsiak a szavaira. Aztán értesültem csak róla, hogy lelkész, mert hallottam, „rabbi úrnak” szólították. Egy-egy különösebb szavát vagy kifejezését is megjegyeztem, így azt a helyet például, ahol megengedte, „mert a szem, amely lát és a szív, amely érez” készteti őt erre az engedményre, hogy „mi itt e földön vitathatjuk talán az ítélet mértékét” – s máskor tiszta, messzire csengő hangja itt megbicsaklott és elakadt egy percre, miközben szeme még a rendesnél is párásabbá vált valahogyan; nem tudom, miért volt itt az a furcsa érzésem, mintha voltaképp valami mást készült volna eredetileg mondani, s ezek a szavai valahogy őt magát is meglepték volna kissé. De azért folytatta, és „nem akarta áltatni magát”, amint bevallotta. Jól tudja, elég körülnéznie „ezen a gyötrelmes helyen és ezeken a meggyötört arcokon” – így mondta, s még meg is lepett ez a szánakozása, hisz végtére ő is csak ugyanitt volt –, hogy belássa, mennyire nehéz az ő feladata. De nem célja, mert nincs szükség erre, hogy „lelkeket nyerjen meg az Örökkévalónak”, hiszen mindnyájunk lelke Tőle való, mondta. Mindamellett valamennyiünket felszólított: – Ne éljetek perben az Úrral! –, s még csak nem is főképp a bűn miatt, hanem azért, mert ez az út „az élet magasztos értelmének tagadásához” vezetne, márpedig „ezzel a tagadással a szívünkben” őszerinte nem élhetünk. Talán könnyű az ilyen szív, de csak mert üres, akár a sivatag pusztasága, mondta; nehéz viszont, de mégis a vigasz egyedüli útja a csapásokban is meglátni az Örökkévaló végtelen bölcsességét, mert, amiképp szó szerint folytatta: „eljő az Ő győzelmének perce, és egyek lesznek a töredelemben és a porból kiáltanak majd Hozzá, akik az Ő hatalmáról elfeledkeztek”. S így tehát ha már most azt mondja, hogy hinnünk kell az Ő végső irgalmának eljövetelében („és ez a hit legyen a mi támaszunk és erőnk kiapadhatatlan forrása a megpróbáltatások ezen órájában”) úgy akkor az egyetlen módját is jelölte meg egyúttal annak, hogy miképpen lehetséges egyáltalában élnünk. S ezt a módot „a tagadás tagadásának” nevezte, azért, mivel remény nélkül „elveszettek vagyunk” – viszont reményt meg egyedül csak a hitből meríthetünk, és abból a töretlen bizodalomból, hogy az Úr megkönyörül rajtunk, és elnyerhetjük a kegyelmét. Az okfejtése, elismertem, világosnak látszott, bár azért észrevettem, végezetül is nem mondta meg, hogy tulajdonképp mit lehetne valami pontosabbat is tennünk ehhez, s azok számára se igen volt képes jó tanáccsal szolgálni, akik véleményért sürgették: már most jelentkezzenek az útra, vagy hogy inkább maradjanak-e? – A balszerencsés embert is itt láttam, mégpedig többször is: hol egyik csoportnál bukkant fel, hol meg egy másiknál. De azért észrevettem, hogy apró, kissé még vérrel aláfutott szemének nyugtalan tekintete ezalatt mindig más csoportokon és más embereken is fáradhatatlanul egyre ott járt. S egyszer-egyszer a hangját is meghallottam, mikor némelyeket megállítva, feszülten vizslató arccal, s az ujjait is tördelve meg morzsolgatva hozzá, tudakolta tőlük, hogy: „bocsánat, szintén utaznak-e?”, hogy: „miért?”, s hogy: „gondolják, jobb lesz-e, ha szabad kérdeznie?”

Épp akkor jött – emlékszem – egy másik vámházbeli ismerős: a „Szakértő” is jelentkezni. A téglagyári napok alatt őt is többször megpillantottam már egyébként. Bár a ruhája gyűrött volt, nyakkendője eltűnt, s arcát szürke borosta lepte, egészében így is látszott még rajta a régebbi tekintélyes megjelenés minden elvitathatatlan nyoma. Mindjárt feltűnt az érkezése, mivel egész gyűrű fogta közre, izgatott emberekből, és ő alig győzte a sok kérdést, amikkel ostromolták. Mint ugyanis hamarosan én is értesültem, őnéki meg egyenesen egy német tiszttel volt módjában beszélnie. Elöl, a parancsnokság, a csendőrség meg egyéb nyomozóhatóságok irodái tájékán ment végbe az esemény, ahol egy-egy német egyenruha sietős eltűnését vagy felbukkanását az itteni napokban egyszer-egyszer csakugyan, magam is észlelhetem. Előzőleg – így vettem ki – a csendőrökkel is próbálkozott. Megkísérelt – amint mondta: – „érintkezésbe lépni a vállalatával”. De megtudtuk, hogy a csendőrök ezt a jogot „folyamatosan megtagadják” tőle, holott „hadiüzemről van szó”, s „a gyártás vezetése őnélküle elképzelhetetlen”, amit a hatóságok is elismertek, bár az erről szóló okmánytól, éppúgy, mint minden egyébtől is, csendőrségen „megfosztották”: mindezt úgy-ahogy bírtam csak követni, mert szaggatottan, a sok egymást keresztező kérdésre válaszolva mondta el. Igen felháborodottnak látszott. De megjegyezte: „nem kívánja részletezni az ügyet”. Másrészt különben ezért fordult a német tiszthez. A tiszt éppen távozni készült. Véletlenül, tudtuk meg tőle, ő is épp a közelben tartózkodott ugyanakkor. – Elébe álltam – mondta. Az esetnek különben többen is itt voltak a tanúi, s említették is a vakmerőségét. De ő, a vállát vonva, azt mondta erre, hogy kockázat nélkül nem lehet eredményre jutni, s hogy viszont mindenképp beszélni akart „valaki illetékessel is végre”. Mérnök vagyok – így folytatta. – És perfekt német – tette hozzá. Mindezt a német tisztnek is elmondta. Ismertette vele, mint „tették itt erkölcsileg és tényleg is lehetetlenné a munkáját”, mégpedig, az ő szavaival: „minden ok és jogalap nélkül, még a jelenleg fennálló rendelkezéseken belül is.” – De kinek van haszna ebből? – tette fel a kérdést a német tisztnek. Azt mondta neki, ahogy most nekünk is értésünkre adta: – Nem előnyökért vagy kiváltságért folyamodom. De vagyok valaki, és értek valamihez: dolgozni szeretnék, a képesítésem szerint, ez minden törekvésem. – A tiszttől azután azt a tanácsot kapta, iratkozzon a jelentkezők közé. Nem tett, mondta, semmi „nagyszabású ígéretet”, de biztosította, hogy Németországnak jelen erőfeszítésében mindenkire, az ily fölkészültségűek hozzáértésére pedig különösképp szüksége van. Ezért is érzi, értesültünk tőle, a tisztnek ezért a „tárgyilagosságáért” úgy, hogy amit mondott, az „korrekt és reális” – ezekkel a szavakkal jellemezte. Még a tiszt „modoráról” is külön szót ejtett: ellentétben a csendőrök „otrombaságával”, azt „józannak, mérsékeltnek és minden tekintetben kifogástalannak” írta le. Egy másik kérdésre válaszolva ismerte el azt is, hogy „természetesen nincs egyéb garancia”, mint csupán ez a tisztről való benyomása: de mondta, hogy pillanatnyilag ennyivel kell beérnie, s nem hiszi, hogy tévedett volna. – Föltéve – tette még hozzá –, ha nem csal az emberismeretem –, de inkább úgy, hogy a magam részéről legalábbis, ezt az eshetőséget csakugyan, meglehetősen valószínűtlennek érezhettem.

Mikor aztán távozott, egyszerre csak, hopp! – a balszerencsés embert láttam meg, a többiek csoportjából rugós szerkezetű bábuként kiszökkenni, s rézsútos irányban utána, pontosabban elébe iramodni. Még gondoltam is, a látható izgalomból meg valami elszántságból is az arcán: no, ezúttal már megszólítja, nem úgy, mint a vámházban. Hanem aztán siettében épp egy listásan-ceruzásan arra törekvő, testes és hórihorgas karszalagos embernek csetlett-botlott neki. Ez akkor nyomban meg is torpantotta, hátrahőkölt, tetőtől talpig szemügyre vette, előrehajolt, kérdezett tőle valamit – s azután nem tudom, mi történt, mivel „Rozi” épp ideszólt: rajtunk a sor.

Aztán még csak annyira emlékszem, hogy amikor a fiúkkal már hátra, a mi szálláshelyünk felé tartottunk, különösen békés, meleg, a dombok fölött már pirosas egű nyári alkonyat volt, ezen az utolsó napon. Ellenkező oldalon, a folyó irányában, éppen a menetrendszerű helyiérdekű vasút zöld kocsisorának a tetejét láttam meg elrohanni a léckerítés pereme fölött: fáradt, no meg a jelentkezés után igen természetesen, kissé kíváncsi is voltam. A fiúk is, egészben véve elégedettnek látszottak. A balszerencsés ember is közibénk verődött valahogyan, s mondta, némiképp ünnepélyes, bár egyben valahogy firtató arccal is, hogy ő is fenn van már a listán. Helyeseltük, s úgy néztem, jól is esett neki – de már aztán nem nagyon hallgattam rá tovább. Errefelé, ezen a hátulsó tájékon a téglagyár is csöndesebb volt. Bár itt is kisebb csoportokat láttam még egymás közt tanakodni, voltak, akik már az éjszakához készülődtek, vagy vacsoráltak, a csomagjukat őrizték, vagy egyszerűen csak üldögéltek, így, az estében, hallgatagon. Épp egy házaspárhoz értünk oda. Sokszor láttam, s látásból már jól ismertem is őket. Kicsi, finom vonású, törékeny alkatú feleség meg sovány, szemüveges, hellyel-közzel foghíjas, örökkön lótó-futó, készenlétben álló, mindig verítékes homlokú férj. Most is igen elfoglalt volt: a földön kuporogva s a feleség buzgalmas iparkodású segítsége mellett, nagy sietséggel a csomagjukat gyűjtötte és szíjazta minden darabját egybe, és csakis ezzel a munkájával látszott törődni, semmi mással. De a balszerencsés ember megtorpant mögötte, s úgy látszik, ő is ismerhette, mert egy perc múlva kérdezte tőle: eszerint ők is az utazás mellett döntöttek-e? Akkor is csak egyetlen pillanatra tekintett hátra és föl rá a szemüvege mögül, hunyorogva, izzadtan, még az esti fénytől is erőlködve összehúzott arccal, s csupán ezt az egy, meglepődött kérdést adta néki válaszul: – Hát menni kell, nem?… – S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.

Másnap már kora reggel utunkra bocsátottak. A vonat, ragyogó nyáridőben, a kapu elől, a helyiérdekű vasút vágányáról indult útnak – afféle teherszerelvény, csupa téglavörös, zárt tetejű és ajtajú kocsikkal. Idebenn mi hatvanan, a csomagok, no meg a karszalagos emberek útravaló rakománya: kenyérhalmok meg nagy, hústartalmú konzervek, téglagyári szemmel ritka becsű holmi, elismertem. De hát már tegnap óta tapasztalhattam, hogy mennyire figyelmesen, kitüntetően, mondhatnám már-már bizonyos fokú tisztelettel vettek általában körül minket, útnak indulókat, s ez a bőség is egy neme lehetett tán, mintegy a jutalomnak, amint én éreztem. A csendőrök is ott voltak, puskásan, mogorván, állig gombolkozottan – valahogy, mint akik kívánatos árucikkre felügyelnek, de hozzá már nemigen nyúlhatnak, s gondoltam, bizonyára egy őnáluk is magasabb hatóság: a németek miatt. Aztán ránk csukták a tolóajtót, s odakint kopácsoltak is valamit rajta, majd jeladások, sípolás, vasutasmunka, zökkenés: elindultunk. A fiúkkal jól elhelyezkedtünk, itt a kocsi elülső harmadában, amit mindjárt felszálláskor elfoglaltunk, kétoldalt egy-egy eléggé magasan fekvő s tüskés hegyű drótszálakkal is gondosan behálózott ablakforma nyílással együtt. Csakhamar aztán a mi kocsinkban a víz, s ezzel együtt az út időtartamának a kérdése is mindjárt fölvetődött.

Máskülönben az útról egészében nem sokat mondhatok. Ugyanúgy, mint előbb a vámházban vagy mint legutóbb a téglagyárban, a vonatban is az időt kellett valahogyan eltöltenünk. Annyival volt ez itt tán nehezebb mégis, amennyit már a körülmények tettek hozzá, természetesen. Másrészt viszont a cél tudata, az a gondolat, hogy minden, ha mégoly lassan, ha mégannyi fáradságos döcögés, tolatás, veszteglés közepett is megtett útszakasz, de végtére ehhez hoz közelebb, a gondokon meg nehézségeken is átsegített. A fiúkkal se veszítettük el a türelmünket. „Rozi” is egyre biztatott: az út csak addig tart, míg meg nem érkezünk. A „Selyemfiút” is sokat bosszantották, egy – amint a fiúk tudni vélték – szüleivel itt lévő leány miatt, akit még a téglagyárban ismert meg, s akinek kedvéért, különösképp eleinte, gyakran tűnt el a kocsi belsejében, és a fiúk közt erről sok minden hírlett. De itt volt a dohányzó fiú: zsebéből még itt is elő-előkerült holmi gyanús, porhanyó kotorék, holmi papírdarab meg egy-egy szál gyufa, aminek lángjához ragadozómadár mohóságával hajolt oda, néha még éjjel is az arca. Moskovicstól (homlokáról szüntelen patakok eredtek és folytak szemüvegén, tömpe orrán, vastag száján végig, verítékből meg koromból – mint egyébként valamennyiünknek, nekem is, magától értetődően) s mind a többiektől még a harmadik napon is hallottam egy-egy vidámabb szót, észrevételt, a „Bőrdíszművestől”, ha akadozóbban forgó nyelvvel is, egy-egy bágyadt tréfát. Nem tudom, mi módon sikerült némelyik felnőttnek azt is kifürkésznie, hogy utunknak pontosabban is egy „Waldsee” nevezetű helység a célja: ha szomjas voltam, ha melegem volt, már önmagában az ígéret is, amit ez a név tartalmazott, nyomban könnyebbséget jelentett. A helyszűkére panaszkodóknak is sokan hozták eszükbe, és igazuk volt: emlékezzenek, a legközelebbiek már nyolcvanan lesznek. S alapjában, ha meggondoltam, voltam már utóvégre szűkebben is: így a csendőrségi lóistállóban, ahol az elhelyezkedés gondját oly egyezséggel tudtuk csak megoldani, hogy mindnyájan a földre kucorodtunk, a „törökülés” mintájára. A vonatban ennél kényelmesebben ültem. De ha úgy tetszett, fel is állhattam, sőt még akár pár lépést is tehettem – például az edény irányába: ennek ugyanis a kocsi hátsó jobb sarkában volt a helye. Először azt a határozatot hoztuk róla, hogy lehetőség szerint csak kisebb szükség céljából alkalmazzuk. De hát, ahogy múlt az idő, sokan kényszerültünk úgy tapasztalni, hogy a természet parancsa mégis erősebb a fogadalmunknál, s aszerint is cselekedni, úgy mi fiúk, mint a férfiak, no meg a nők között is, igen belátható módon, természetesen.

A csendőr se okozott végül nagyobb kellemetlenséget. Először megrémültem tőle kissé: épp a fejem fölött, a bal oldali ablaknyílásban bukkant fel nagy hirtelen az arca, s még be is világított hozzánk a zseblámpájával, az első nap estéjén, vagy inkább az éjszakáján már, megint egy hosszabb veszteglésünk alatt. De hamar kitűnt, jó szándék hozta: – Emberek – ezt a hírt jött csak tudatni –, a magyar határhoz érkeztetek! – Egy felhívást, mondhatni kérelmet kívánt ez alkalomból intézni hozzánk. Az volt az óhaja, hogy amennyiben bármelyőnknél még netalán pénz vagy egyéb érték maradt volna, úgy azt adjuk át őnéki. – Ahová ti mentek – vélekedett ugyanis –, ott többé már nem lesz szükségetek értékekre. – S ami még nálunk volna, azt a németek amúgy is mind elveszik majd tőlünk, biztosított. – Akkor már – így folytatta, odafenn az ablakrésben tovább – miért ne inkább magyar kézbe jusson? – S rövid szünet után, amit valahogyan ünnepélyesnek éreztem, egyszerre melegebbre forduló, igen magunk közti s bizonyosképp valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: – Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben! – Egy hang, egy férfinak a mély hangja valahonnan a kocsi belsejéből, némi sustorgás, tanakodás nesze után valóban, be is látta ezt az érvet, föltéve, hogy a csendőrtől meg vizet kapnánk csereképpen, s ő erre is hajlandónak mutatkozott, bár, mint mondta, „a tilalom ellenére”. Hanem aztán mégse tudtak megállapodásra jutni, mivel a hang a vizet, a csendőr meg viszont a tárgyakat kívánta előbb kézhez kapni, és a maga sorrendjéből egyikük sem engedett. Végül aztán a csendőr igen megneheztelt: – Büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is üzletet csinálnátok! – ezt az észrevételt tette. S fölháborodástól meg utálkozástól is csak úgy fulladozó hangon ezt a kívánságot intézte még hozzánk: – Akkor dögöljetek csak szomjan! – Később különben ez meg is történt – a mi kocsinkban legalábbis így beszélték. Való tény, a mögöttünk levő kocsiból érkező bizonyos hangot, úgy a második nap délutánjától fogva, én is egyre hallani voltam kénytelen: nem volt épp igen kellemes. Az öregasszony – így mondták a mi kocsinkban – beteg, s vélhetően megőrült, nem kétséges, a szomjúság következtében. A magyarázat hihetőnek is tetszett. Azoknak az igazát is csak most láttam be, akik már az út kezdetén megállapították: mennyire szerencsés körülmény, hogy a mi kocsinkba se egész kicsinyek, se igen vének, s remélhetően betegek sem kerültek. A harmadik nap délelőttjén azután az öregasszony elhallgatott végre. Akkor meg azt mondták nálunk: meghalt, mivel nem kaphatott vizet. De hát tudtuk: beteg meg öreg is volt, s az esetet ilyenképp mindenki, magam is érthetőnek találtam, végeredményében nézve.

Állíthatom: a várakozás nem kedvez az örömnek – ez volt legalábbis a tapasztalatom akkor, amikor végre valóban megérkeztünk. Meglehet, fáradt is voltam, no meg tán épp az igyekvés, amivel a célra vártam, feledtette is velem némileg ezt a gondolatot végül: de inkább egykedvű maradtam valahogyan. Az egész eseményt el is szalasztottam kissé. Arra emlékszem, hogy hirtelen ébredtem, föltehetően közelben levő szirénák esztelen visongására; az odakintről beszüremkedő gyönge fény már a negyedik nap pirkadatát jelezte. Egy kevéssé fájt a gerincem töve, ott, ahol a kocsi padlójával érintkezett. A vonat is vesztegelt, mint máskor is gyakran, de mint légiriadók esetében mindig. Az ablakok is foglaltak voltak, úgyszintén, mint ilyenkor mindig. Mindenki látni vélt valamit – s ez is így volt mostanában mindig. Egy idő múlva én is helyhez jutottam: semmit se láttam. A hajnal odakinn hűvös és jóillatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és egészében érdekes volt: odahaza ilyenkor még aludni szoktam. Egy épületet, isten háta mögötti állomást vagy tán nagyobb pályaudvar előhírnökét is megpillantottam még, mindjárt itt előttem, balra. Apróka volt, szürke és még teljesen néptelen, csukott kis ablakokkal s azzal a nevetségesen meredek tetővel, amelyeket ezen a vidéken már tegnap is láttam: a szemem előtt szilárdult először valóságos körvonalakká a ködös derengésben, majd változott át szürkéből lilává, s csillantak föl egyúttal az ablakok is rőtesen, amint az első sugarak épp ráestek. Mások is észrevették, magam is szóltam róla a mögöttünk kíváncsiskodóknak. Kérdezték, helységnevet is nem látok-e rajta. Láttam, mégpedig két szót is a kezdődő fényben, az épület keskenyebbik, a menetirányunkkal szembenéző oldalának a tető alatti felületén: „Auschwitz-Birkenau” – ezt olvastam, a németek hegybogas, cirkalmas betűivel írva, a duplán hullámos választójelükkel összekötve. De hát, magam részéről, hasztalan próbáltam kutatni a földrajzi ismereteim közt, s mások se bizonyultak tájékozottabbnak nálam. Aztán le is ültem, mivel mögöttem már a helyem kérték, s minthogy még korán volt meg álmos is voltam, hamar el is aludtam újra.

Legközelebb mozgolódás, izgalom ébresztett föl. Odakint most már teljes ragyogással tűzött a nap. A vonat is megint haladt. Kérdeztem a fiúktól, hol vagyunk, s mondták, még mindig ugyanott, épp most indultunk tovább: akkor hát ezúttal a zökkenő ébreszthetett, úgy látszik. De nincs kétség – tették hozzá –, előttünk gyárak, településfélék láthatók. Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelőzködni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivaját hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki, vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.

Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyelőre még semmit se láttam. De máris híre járt, a bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt is az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. Egy kissé mindjárt hátra is hőköltem tőlük, természetesen. Némelyek az emberek kérdéseire válaszoltak, mások a kocsiban néztek széjjel, megint mások, hordárok régi gyakorlottságával, már a csomagokat kezdték kirakodni, s mindezt valami furcsa, rókaszerű fürgeséggel. Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam, s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé. Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket. Amikor minket, fiúkat is észrevettek, úgy láttam, egész izgalomba jöttek. Mindjárt sebes, valamiképp hajszolt suttogásba fogtak, s akkor tettem azt a meglepő fölfedezést, hogy a zsidóknak, úgy látszik, nem csupán a héber a nyelvük, amiképpen ez ideig hittem: – Reds di jiddis, reds di jiddis, reds di jiddis? – vettem ki ugyanis lassacskán a kérdésüket. A fiúk is, én is, mondtuk nekik: – Nein. – Láttam, nem nagyon voltak megelégedve. Akkor meg – a német alapján könnyen megértettem – a korunkra lettek egyszerre mind igen kíváncsiak. Mondtuk: – Vierzehn, fünfzehn –; ki mennyi volt. Rögtön igen tiltakoztak, kezükkel, fejükkel, egész testükkel: – Zescájn – suttogták mindenfelől –, zescájn. – Csodálkoztam, s egyiküket meg is kérdeztem: – Warum? – Willst di arbeiten? –, akarok-e dolgozni, kérdezte erre ő, árkos-vonásos szemének valahogy üres tekintetét egészen az enyémbe vájva. Mondtam neki: – Natürlich – természetesen, hisz utóvégre is ezért jöttem, ha meggondoltam. Amire ő nem csupán megragadta sárga, csontos, kemény kezével, de még alaposan meg is rázta a karomat, úgy mondta: akkor hát „zescájn… verstajszt di?… zescájn!…” Láttam, haragszik, s amellett igen fontos is néki a dolog, úgy néztem, s miután sebtében még előbb a fiúkkal is megbeszéltük, némi derűvel, de beleegyeztem: legyek hát tizenhat éves. Ne legyenek továbbá – bármit is mondjanak és egészen függetlenül a való igazságtól – közöttünk testvérek, és főként – nagy ámulatomra – ikrek; legkiváltképp azonban: „jeder arbeiten, nist ká mide, nist ká krenk” – ennyit tudtam még meg tőlük, éspedig az alatt a két, tán nem is egész kerek perc alatt, amíg a tolongásban a helyemről a kocsiajtóig értem, s ott nagyot ugrottam végre, ki a napfénybe, a szabad levegőre.

Mindenekelőtt is egy lapálynak látszó, roppant területet vettem észre. Mindjárt el is vakultam kissé ettől a hirtelen tágasságtól, az égnek meg ennek a síkságnak az egyformán fehér, szememet fájdító ragyogásától. De nem is volt igen időm szemlélődni: körülöttem nyüzsgés, zsibongás, szavak, események foszlányai, rendezkedés. A nőknek – hallottam – kis időre el kell most köszönniök, hisz végtére is nem fürödhetünk velük egyazon fedél alatt; az idősekre, gyöngélkedőkre, kicsinyekkel levő anyákra, továbbá az út fáradalmától kimerültekre viszont távolabb autók várakoznak. Mindezt újabb rabok adták megint értésünkre. Észrevettem azonban, hogy idekint most már, zöld sapkában, zöld gallérral, a karjuk beszédes, irányt mutató mozdulataival, német katonák tartják mögöttük rajta mindenen a szemük: egy kicsit meg is könnyebbültem a láttukra, mivel takarosan, jól ápoltan, ebben az egész zűrzavarban egyedül szilárdan és nyugalmat sugárzóan hatottak. Sok közülünk való felnőttnek is hallottam mindjárt, s egyet is értettem az intelmével: iparkodjunk a kezükre járni, kérdéseket, búcsúzkodást rövidre fogni, értelemmel, s ne ily gyülevész példával mutatkozzunk be a németeknek. A továbbiakról azután nehéz volna beszámolnom: valami kásásan fortyogó, örvénylő áradat vitt, sodort, ragadott magával. Mögöttem váltig egy női hang rikoltozott bizonyos „kistáskáról”, melyről tudatta valakivel, hogy őnála maradt. Előttem meg zilált külsejű öregasszony lábatlankodott, s alacsony fiatalember magyarázatát hallottam: – Fogadjon szót, mama, hisz hamarosan úgyis találkozunk. Nicht war, Herr Offizier – fordult oda bizalmas, némiképp valahogy felnőttek módján összetartó mosollyal egy épp ott intézkedő német katonához – wir werden uns bald wieder… – S máris éktelen visongásra, maszatos, de göndör fürtű s kirakati bábu módjára öltöztetett kisfiúra lettem figyelmes, amint egy szőke nő, szemlátomást a mamája kezéből iparkodott furcsa rángások és vonaglások közepett szabadulni. – Én apukával akarok menni! Én apukával akarok menni! – sikította, bömbölte, üvöltötte, fehér cipős lábával nevetségesen dobogva, toporzékolva a fehér kavicsokon, a fehér porban. Közben a fiúkkal is igyekeztem tartani a lépést, követni „Rozi” fel-felhangzó hívásait, jeladását – mialatt virágdíszes, ujjatlan nyári ruhában termetes asszonyság csörtetett mindenkin, rajtam is keresztül, abba az irányba, amerre az autókat mutatták. Aztán apró, fekete kalapos, fekete nyakkendős öregúr forgolódott, sodródott, taszigálódott egy ideig előttem, fürkésző arccal kutatva körbe, s el-elkiáltva magát: – Ilonka! Ilonkám! – Majd meg magas, csontos arcú férfi és hosszú hajú, fekete nő tapadt arcával, szájával, egész testével össze, s okozott futó bosszúságot mindenkinek, míg végül a nőt – vagy még leányt inkább – az áradat szakadatlan ostroma valahára mégiscsak leválasztotta, elvitte és magába nyelte, bár távolodóban is láttam még egyszer-egyszer erőlködve kiemelkedni és széles mozdulattal búcsút inteni onnan.

Mindezek a képek, hangok, események meg is zavartak, el is szédítettek kissé ebben a végezetül már egyetlen furcsa, színes, mondhatnám, bolondos benyomássá összekeveredő forgatagban; más, meglehet, fontosabb dolgokat ezért is voltam csak kevésbé képes figyelemmel kísérni. Így például nehezen tudnám megmondani: a magunk, a katonák, a rabok, vagy mindannyiunk közös erőfeszítésének volt-e inkább az eredménye, hogy végül mégis egy hosszú oszlop alakult ki, most már csupa férfiakból, csupa szabályosan elrendezett, ötös sorokból körülöttem, amely lassan, de végre egyenletesen mozgott velem, lépésről lépésre, előre. Ott elöl – erősítették meg ismét – fürdő, előbb azonban – értesültem – még orvosi szemle is várakozik mindnyájunkra. Említették, de magamnak sem volt nehéz, természetesen, megértenem: afféle sorozásról, alkalmassági vizsgálatról van szó, a munka szempontjából, nyilvánvaló módon.

Addig is, kifújhattam magam kissé. Mellettem, előttem, mögöttem a fiúkkal is oda-odaszóltunk, intettünk egymásnak: megvagyunk. Meleg volt. Magam körül is szétnézhettem, tájékozódhattam egy kevéssé, hol is vagyunk tulajdonképpen. Az állomás takaros volt. Talpunk alatt az ily helyeken megszokott kőzúzalék, arrább gyepsáv, benne sárga virágok, egy végtelenbe vesző, hibátlanul fehér aszfaltút. Azt is észrevettem, hogy ezt az utat a mögötte kezdődő egész, beláthatatlan területtől egyforma hajlatú oszlopsor, közte meg fémesen villogó tüskés dróthuzalok választják el. Könnyű volt kitalálnom: így hát arrafelé lakhatnak nyilván a fegyencek. Most először kezdtek – talán, mert most először jutott időm is rá – jobban is érdekelni, s kíváncsi lettem volna a vétkükre.

A méretek, ennek a síkságnak az egész kiterjedése is megint meglepett, ahogyan körülnéztem. Már azonban – a sok ember közt meg ebben a kápráztató fényben is – igazán pontos képet nemigen nyerhettem róla: alig tudtam csak megkülönböztetni a távolban földhöz lapuló épületféléket, itt-ott pár vadászlesforma emelvényt, szegletet, tornyot, kéményt. A körülöttem levők: fiúk, felnőttek odafenn is mutattak valamit – hosszúkás, mozdulatlan, kemény csillogású testet, a felhőtlen, de mégis inkább fakó színű ég fehér gőzeibe fúródottan. Zeppelin volt, tényleg. A magyarázatok a környékemen általában a légelhárításban egyeztek meg: akkor jutott ismét eszembe valóban, még a hajnali szirénaszó. Azért a német katonákon itt körülöttünk nyomát se láthattam zavarnak vagy ijedelemnek. Emlékeztem a hazai riadalmakra ilyenkor, s ez a megvető nyugalom, ez a sérthetetlenség is tette itt egyszerre pontosabban is érthetővé előttem azt a fajta tiszteletet, amivel odahaza általában a németekről beszéltek. Két villám formájú vonás is csak most tűnt szemembe a gallérjukról. Így is állapíthattam meg, hogy eszerint hát az SS-ek hírneves alakulatához tartozhatnak, amelyről otthon is sokat hallottam már. Kijelenthetem, cseppet sem találtam őket veszedelmeseknek: kényelmesen föl s alá jártak, cirkáltak az oszlopok egész hosszában, kérdésekre válaszoltak, bólogattak, némelyőnket szívélyesen háton vagy vállon is veregettek.

Még valamit megfigyeltem, így, a várakozásnak ezekben a dologtalan perceiben. Odahaza is sokszor láttam már német katonákat, igen természetesen. De olyankor mindig sietősen, mindig zárkózott, elfoglalt arccal, mindig kifogástalan öltözékben. Mármost itt másképp, hanyagabbul, némileg – ez volt a megfigyelésem – otthonosabban mozogtak valahogyan. Még apróbb eltéréseket is észrevehettem, puhább vagy merevebb, csillogóbb vagy csak afféle, mintegy munkához való sapkákat, csizmákat, egyenruhákat. Az oldalán mindnek fegyver, s utóvégre katonáknál ez természetes dolog is, persze. De sokuk kezében láttam még ezenfölül botot is, amolyan kampós, rendes sétapálcát, s ez meglepett kissé, hisz végtére mind hibátlan járású, láthatóan java erőben levő férfiak voltak. Hanem aztán jobban, közelebbről is szemügyre vehettem ezt a tárgyat. Arra lettem ugyanis figyelmes, hogy egyikük, előttem s nékem félig háttal, egyszerre vízszintesen a csípője mögé vitte, s ott a két végénél fogva, unottnak tetsző mozdulattal hajlítgatni kezdte. A sorral együtt mind közelebb értem hozzá. S akkor láttam csak, hogy nem fából van, hanem bőrből, s nem bot, hanem korbács. Furcsa érzés volt egy csöppet – de hát nem láttam példáját, hogy hozzá is folyamodtak volna, meg aztán elvégre sok a fegyenc is körülöttünk, beláttam.

Közben hallottam, de alig ügyeltem azokra a fölhívásokra, mikor egy ízben – emlékszem – géplakatosi munkakörben kérették, hogy lépjenek ki a hozzáértők, máskor ikertestvéreket, testi hibásokat, sőt, némi derültség közepett, esetlegesen köztünk található törpéket, majd meg gyermekeket kerestek, mivel – amint hírlett – ezekre megkülönböztetett bánásmód, munka helyett tanulás, mindenféle kedvezések várnak. Pár felnőtt bennünket is buzdított a sorban: ne szalasszuk el az alkalmat. De hát eszemben volt még a vonatbeli rabok intelme, no meg egyébként is dolgozni, s nem gyermekmód élni volt is inkább, természetesen, kedvem.

De mindez alatt jó darabot haladtunk már előre. Észrevettem, a katonák meg a rabok egyszerre igen megsokasodtak körülöttünk. Az ötös sorunk egy ponton libasorrá formálódott át. Ugyanakkor fölszólítottak, vessünk le magunkról kabátot, inget, hogy mezítelen felsőtesttel járulhassunk majd az orvos elé. Az iram is, éreztem, fokozódik. Egyszersmind két külön csoportosulást is megpillantottam, ott elöl. Egy nagyobb, igen vegyes társaság a jobb, egy másik meg, kisebb s valahogyan tetszetősebb, ahol emellett néhány közülünk való fiút is ott láttam már, a bal kezem felől gyülekezett. Ezek az utóbbiak látszottak mindjárt – az én szememben legalábbis – az alkalmasaknak. Közben, mégpedig mind szaporábban, egyenesen arrafelé tartottam, amerről a sok mozgó, jövő-menő alak zűrzavarában most már egy szilárd pont, egy kifogástalan egyenruha is ide rémlett, a német tisztek magasba törő, ívelt tányérsapkájával; aztán már csak azon lepődtem meg, hogy mennyire gyorsan kerültem sorra.

Maga a vizsgálat különben mindössze csak amúgy két-három másodpercet vehetett (körülbelül) igénybe. Épp előttem még Moskovics következett – őneki azonban az orvos azon nyomban a másik irányba mutatott, egyik ujját is kinyújtva, utat. Még hallottam, amint próbálta volna magyarázni: – Arbeiten… Sechzehn… – de valahonnan egy kéz nyúlt érte, s máris én léptem a helyébe oda. Engem már, láttam, alaposabban megnézett az orvos, mérlegelő, komoly és figyelmes pillantással. Én is kihúztam magam, hogy megmutassam néki a mellkasomat, s még – emlékszem – el is mosolyodtam kissé, így, Moskovics után. Az orvoshoz is mindjárt bizalmat éreztem, mivel igen jó megjelenése s rokonszenves, hosszas, borotvált arca volt, inkább keskeny ajkakkal, kék vagy szürke, mindenesetre világos, jóságos tekintetű szemmel. Jól megnézhettem, mialatt ő meg a kesztyűs kezét kétoldalt az arcomhoz támasztva, hüvelykjével a szemem alatti bőrt húzta kétoldalt kissé lejjebb – orvosok amolyan, még hazulról ismerős mozdulatával. Ugyanakkor halk, mégis igen világos, művelt embert eláruló hangon azt is megkérdezte: – Wie viel Jahre alt bist du? – de szinte csak amúgy egész mellékesen. Mondtam neki: – Sechzehn. – Könnyedén bólintott, de valahogy mintegy csak a megfelelő válasznak inkább, semmint az igazságnak – akkor legalább ez volt hirtelenjében a benyomásom. Egy másik megfigyelésem, inkább csak futó észlelésem is lehet, téves volt tán, de mintha elégedettnek, némiképp már-már megkönnyebbültnek látszott volna valahogyan; úgy éreztem, tetszhettem néki. Akkor aztán, egy kezével még az arcomnál tolva, a másikkal meg az irányt is mutatva, az út túloldalára, az alkalmasokhoz küldött oda. A fiúk már diadalmasan, az örömtől nevetve vártak. S ezeknek a ragyogó arcoknak a láttára értettem is meg talán azt a különbséget, amely a mi csoportunkat az átellenbeniektől valójában elválasztja: a siker volt, ha helyesen éreztem.

Akkor hát felhúztam az ingemet, még pár szót váltottam a fiúkkal, megint várakoztam. Innen most már az út másik felén folyó egész munkát is új szemszögből láttam. Az emberek áradata szakadatlan folyamban hömpölygött, szorult szűkebb mederbe, gyorsult föl, majd ágazott az orvos előtt ketté. A fiúk is egymás után érkeztek meg, s most már én is részt vettem a fogadásukban, természetesen. Távolabb egy másik oszlopot: a nőket is megpillantottam. Köröttük is ott voltak a katonák, rabok, előttük is ott egy orvos, s ott is pontosan ugyanúgy történt minden, kivéve, hogy őnékik nem kellett levetniök a felső ruhájukat, s ez érthető dolog is volt, ha meggondoltam, persze. Minden mozgott, minden működött, mindenki a helyén, s végezte a magáét, pontosan, derűsen, olajozottan. Sok arcon láttam mosolyt, szerényebbet vagy magabiztosabbat, nem kétkedőt vagy az eredményt már előre sejtőt – alapjában azért mégiscsak egyformát, ugyanolyat körülbelül, amilyet az imént a magamén is ott éreztem. Ugyanezzel a mosollyal fordult valami kérdéssel oda egy katonához, fehér esőkabátját összefogva a mellén, egy barna, innen igen szépnek tetsző, kerek fülbevalós nő, s ugyanígy mosolyogva lépett idébb éppen az orvos elé egy jó arcú, fekete férfi: alkalmas volt. Az orvos munkáján is hamar kiigazodtam. Öregember érkezett – világos: másik oldal. Fiatalabb – ide, hozzánk. Egy másik, hasas, mindamellett keményen kihúzva magát: mindhiába – de nem, az orvos mégis erre küldte, s nem voltam egész elégedett, mivel magam részéről inkább éltesnek találtam kissé. Azt is meg kellett állapítanom, hogy a férfiak nagy többsége mind rendkívül borostás, nem épp igen jó benyomást keltő. Így, az orvos szemével voltam kénytelen meglátni azt is, hogy mennyi köztük az öreg vagy egyéb okból hasznavehetetlen ember. Egyik túl sovány, másik túl kövér, egyet meg, szemének rángatózása, szájának, orrának szimatoló nyúlra emlékeztető szüntelen fintorgása alapján afféle idegbajosnak ítéltem – bár különben ez is kötelességét ismerőn, teli készséggel mosolygott, mialatt igyekvő, furcsán kacsázó léptekkel sietett oda, az alkalmatlanok közé. Megint egy – kabátja, inge már a kezén, nadrágtartója a combjára eresztve, s jól látszott a karján-mellén laza, itt-ott már fityegni kezdő bőre. De az orvos elé érve – rögtön az alkalmatlanok közt mutatott néki természetesen helyet – ezen a szakálltól dudvás arcon egy bizonyos kifejezés, ennek a kiszikkadt, fölrepedezett szájnak egyfajta, bár ugyanaz s mégis ismerősebb mosolya megmozdította némiképp az emlékezetemet: mintha valami mondandója lett volna még az orvos számára, úgy néztem. Csakhogy az most már nem őrá, hanem a következőre figyelt, s akkor egy kéz, vélhetően, amely előbb Moskovicsot, most őt rántotta el az útból. Egy mozdulatot tett, visszafordult; arcán meghökkent és méltatlankodó kifejezéssel: úgy van, a „Szakértő” volt, nem tévedtem.

Aztán még egy-két percet várakoztunk. Az orvos előtt még igen sokan, itt a mi társaságunkban, fiúkkal, emberekkel, úgy negyvenen lehettünk körülbelül, a becslésem szerint, amikor szóltak: fürödni indulunk. Egy katona lépett hozzánk, hamarjában nem is láttam, honnan, alacsony, inkább már idősecske, békés külsejű ember, nagy puskával – amolyan közkatonának néztem. – Los, ge’ ma’ vorne! – szólított meg, vagy valahogy hasonlóan, nem épp nyelvtankönyvek szabályzata szerint, mint megállapítottam. Bárhogy is, az én fülemnek kellemesen csengett, minthogy a fiúkkal már kicsikét türelmetlenek voltunk, igazat szólva nem oly igen a szappan, mint legelsősorban is inkább a víz miatt, persze. Az út egy drótfonatú kapun keresztül vezetett beljebb, a kerítés mögötti területre valahová, ahol, úgy látszik, a fürdő is lehet: laza csoportokban, nem sietve, beszélgetve, nézelődve vágtunk neki, mögöttünk, szótlanul, a katona poroszkált egykedvűen. Lábunk alatt megint egy széles, kifogástalan fehér műút, előttünk az egész, némileg fárasztó távlatú síkság, a forróságtól már mindenütt csak úgy rezgő és hullámzó levegőben. Még aggályoskodtam is: nem lesz-e túl messze, de hát, mint utóbb kiviláglott, a fürdőépület az állomástól mindössze csak amúgy tíz perc járásnyira esett. Amit ezen a rövid úton a környékből láttam, egészében az is elnyerte a tetszésemet. Kiváltképp egy futballpálya örvendeztetett igen meg, mindjárt az úttól jobb kéz irányába eső nagy tisztáson. Zöld gyep, a játékhoz szükséges fehér kapuk, fehérrel kirajzolt vonalak – minden ott volt, hívogatóan, frissen, jó karban, a legnagyobb rendben. Emlegettük is mindjárt a fiúkkal: no, munka után itt fogunk majd futballozni. Még nagyobb örömre adott okot, amit pár lépés után az út bal szegélyén pillantottunk meg: vízcsap volt, semmi kétség, affajta útmenti nyomóskút. Próbált volna mellette egy piros betűs tábla óvni: „Kein Trinkwasser” – hanem hát e percben ez egyőnket se igen tarthatott vissza, persze. A katona egész türelmes volt, s elmondhatom, rég esett már víz ennyire jól, még ha utóbb valami vegyszer sajátságos, szúrós és émelyítő ízét hagyta is a számban. Tovább menet házakat is láttunk, ugyanazokat, amelyeket már az állomásról is észrevettem. Valóban, így közelről is furaforma építmények voltak, hosszúak, laposak, meghatározhatatlan színűek, tetejükön egész hosszukban kitüremkedő valamilyen szellőző vagy világító berendezéssel. Mindegyiket kerti utacska vette körül, vörös kavicsokból, a műúttól meg mindeniket ápolt pázsitdarab választotta el, köztük, derült álmélkodásomra, kis veteményeseket, káposztást láttam, az ágyásokban meg mindenféle színű virágok tenyésztek. Minden igen tiszta, takaros és szép volt – csakugyan: látnom kellett, igazunk volt a téglagyárban. Csak egy valami hiányzott némileg, rá is jöttem: az, hogy mozgásnak, életnek nem látom környékükön a nyomát. De hát gondoltam, ez természetes lehet, hisz a lakosok számára végtére is munka ideje van.

A fürdőben is (balra kanyarodva, s újabb drótkerítés, megint újabb drótkapu után, egy udvaron találtuk meg), láthattam, már fölkészülten fogadtak, mindent készséggel, jó előre elmagyaráztak. Először is egy köves padlatú, előtérforma helyiségbe jutottunk. Idebenn máris igen sokan voltak, akikben a mi vonatunkból valókra ismerhettem rá. Ebből is értettem meg, hogy a munka vélhetőleg itt is lankadatlanul halad, az állomásról folyamatos csoportokban hozhatják, úgy látszik, fürödni az embereket. Itt is megint egy rab volt a segítségünkre, egy – azt kellett találnom – rendkívül választékos fegyenc. Rabok csíkos öltönyét hordta ugyan ez is, csakhogy vállban kitömve, derékban elkeskenyítve, bátran mondhatom: legjobb, szinte már föltűnő divat szerint is szabva és vasalva, s emellett jól fésült, feketén csillogó, rendes haja, mint akár minékünk, szabad embereknek. Állva fogadott, a terem szemközti végében, egy katona jobbján, aki viszont kisebb asztalka mögött foglalt helyet. Ő maga is apró volt, kedélyes külsejű és igen kövér, már a nyakánál elkezdődő hassal, körös-körül egészen a gallérjára fodrozódó álla