9

Haza is körülbelül olyankor értem, mint mikor elmentem. Mindenesetre körös-körül rég zöld volt már az erdőség, az eltemetett hullák nagy gödrei fölött is kisarjadt a fű, s az újabb idők kezdete óta elhanyagolt Appelplatznak a hűlt tábortüzek, mindenféle rongyok, papirosok, konzervdobozok hulladékával teliszórt aszfaltja is olvadozott már a nyárközépi rekkenetben, amikor Buchenwaldban engem is megkérdeztek: volna-e kedvem vállalkozni az útra? Többnyire fiatalok mennénk, zömök, szemüveges, őszbe csavarodott hajú ember, a magyar lágerbizottság egy méltóságának vezetésével, aki úti ügyeinket intézné. Most van teherautó, no meg hajlandóság is az amerikai katonákban, hogy egy darabon elvigyenek kelet felé: a többi már a mi dolgunk, mondta, s buzdított, szólítsuk „Miklós bácsinak”. Az életet – tette hozzá – folytatnunk kell, s hát csakugyan, egyebet igen nem is tehetünk elvégre, beláttam, ha már egyszer úgy hozta módunk, hogy megtehetjük egyáltalában, természetesen. Nagyjában-egészében épkézlábnak is mondhattam már magam, eltekintve egynémely furcsaságtól, kisebb alkalmatlanságtól. Így ha testem valamely pontján például húsomba vájtam az ujjam, hosszú időn át ott látszott még a nyoma, a homorulata, akárha valami élettelen, rugalmatlan anyagba, mondjuk sajtba vagy viaszba véstem volna. Arcom is meglepett kissé, mikor a néhai SS-kórház egyik lakályos, tükörrel is berendezett szobájában először láttam meg, mivel régebbről egy másik arcra emlékeztem. Ennek, amit most néztem, a pár centiméternyire kiserkent haja alatt föltűnően alacsony homloka, furán kiszélesedő fültöveinél két újdonatúj idomtalan duzzanata, máshol puha táskái, zacskói, egészében – valamikori olvasmányaim tanúsága szerint legalábbis – inkább különféle kéjekben, gyönyörökben kiérdemesült, s ezek miatt korai aggkorra jutott embereket jellemző ráncai, redői, vonásai voltak, s apróvá vált szemének is más, barátságosabb, mondhatnám bizalomgerjesztőbb nézését tartottam még az eszemben róla. No meg sántikáltam, jobb lábamat húztam még magam után egy kevéssé: sebaj – ekként Miklós bácsi –, a hazai levegő rendbe hozza. Otthon – jelentette ki – új hazát csinálunk majd, s kezdetnek pár dalra tanított mindjárt meg. Ha községeken, kisvárosokon keltünk át gyalogszerrel – ami utunk során elő-előadódott olykor –, ezekből énekeltünk aztán, katonásan hármas sorokba rendeződve. Én magam különösképp a „Madrid határán, állunk a vártán” kezdetűt kedveltem – nem is tudnám alapjában megmondani, hogy miért – igen meg. Egyéb okból, de szívesen énekeltem még egy másikat is, kiváltképp ennek a részletének kedvéért: „E-gész nap ró-bó-tó-lunk / és majd’ hogy é-hen nem ve-szünk. / De fog-ja már a fegyvert mun-kába-tört kezünk!” Megint másért szíveltem viszont azt, amiben meg ez a sor szerepelt: „A pró-le-tá-rok i-fjú gár-dája mi va-gyunk”, mely után, rendes beszédhangon, azt kellett kiáltva közbeszúrnunk: „Rotfront!”, mivel ilyenkor mindannyiszor jól fölfoghattam egy-egy becsukódó ablak zörrenését vagy ajtó csapódását, mindannyiszor észrevehettem egy-egy, a kapuk alján sebesen tovasurranó vagy mögöttük sietősen eltűnő embert, németet.

Máskülönben könnyű poggyásszal: némelyest kényelmetlen formájú, mert túlontúl szűk, ehhez képest viszont túlontúl is hosszú, világoskék vászonalkalmatossággal – amerikaiak katonazsákjával vágtam az útnak. Benne két vastag takaróm, váltásnyi fehérnemű, SS-ek odahagyott raktárából való szürke, jó szövésű, csuklóján meg nyakán zöld sávval díszített pulóver, no meg némi útravaló is: konzerv, egyebek. Magamon az amerikai hadsereg zöld posztónadrágját, tartósnak ígérkező, gumitalpú fűzőscipőjét, fölötte kikezdhetetlen bőrből való lábszárvédőjét viseltem, a hozzá használatos szíjakkal, csatokkal. Fejemre fura alakú, az évszakhoz mindenesetre kissé nehéznek bizonyuló sapkát kerítettem, melyet meredek ellenző, a tetején meg éleivel, csúcsaival ferdén álló négyzet, mértani neve szerint – jutott régmúlt iskolaidőkből eszembe – rombusz díszített, s valamikor egy lengyel tiszt hordhatta én előttem, amint mondták. Kabátfélére is jobb fajtára tehettem volna tán szert a raktárakból, de hát végül az épp csupán szám meg háromszög nélküli, de egyébként változatlan, jól kiszolgált, szokott, öreg csíkos jószággal is beértem, sőt egyenest választottam, mondhatnám ragaszkodtam hozzá: így legalább nincs félreértés – vélekedtem –, no meg azonfölül igen kellemes, célszerű, hűs viseletnek is találtam, legalábbis így, nyáron. Az utat teherautókon, szekéren, gyalogosan, közjárművön tettük meg – mikor mint tudtak szolgálatunkra állni a különböző hadseregek. Aludtunk ökrösfogat szekérderekában, elhagyatott iskolaterem padjain meg katedráján, vagy csak úgy, a csillagfényes nyári égbolt alatt, takaros, mézeskalácsforma házak közti park ágyásain, puha gyepén. Még hajókáztunk is egy – a Dunára emlékező szemnek legalábbis – kisebb folyamon, neve szerint, mint megtudtam, az Elbán, s jártam egy helyen, láthatóan valamikori városban is, mely most azonban mindössze kőrakásokból meg imitt-amott egy-egy fekete, üres falból állott. E falaknak, törmelékeknek, no meg a hidak maradványainak tövében éltek, laktak, háltak most az itteni emberek, s próbáltam örülni, természetesen, csak hát éreznem kellett: épp ők feszélyeztek némileg ebben. Kocsikáztam piros színű villamoson, s utaztam valódi vonaton, mely valódi kocsikat s bennük valódi, emberek számára való fülkéket húzott – ha az én számomra történetesen a tetejükön került is csupán hely. Kiszálltam egy városban, ahol a cseh szó mellett már magyart is sokat hallottam, s amíg az ígért esti csatlakozást vártuk, az állomás környékén asszonyok, öregek, férfiak, különféle emberek gyűltek körénk. Érdeklődtek: koncentrációs táborból jövünk-e, és sokunkat faggattak, így engem is, nem találkoztam-e ott véletlenül hozzátartozójukkal, bizonyos ilyen vagy olyan nevű emberrel. Mondtam nékik, hogy koncentrációs táborokban általában nincs igen nevük az embereknek. Akkor meg iparkodtak külsejüket, arcukat, hajuk színét, jellemző vonásaikat leírni, s próbáltam megértetni vélük: hiábavaló, hisz koncentrációs táborokban többnyire igen megváltoznak az emberek. Amire azután lassacskán szétszéledtek körülem, egynek a kivételével, aki nagy nyáriasan csak inget meg nadrágot viselt, közbül pedig a két hüvelykujját, melyeket kétoldalt, a nadrágtartójának szárai mellett illesztett az övhely mögé, míg a többi ujja meg kívülről dobolt, játszadozott ezalatt a szöveten. Ez arra volt kíváncsi, ami meg is mosolyogtatott kissé, hogy láttam-e a gázkamrákat. Mondtam is neki: – Akkor most nem beszélgetnénk. – No igen – felelte, de hogy csakugyan voltak-e gázkamrák, s mondtam neki, hogyne, egyebek közt gázkamrák is vannak, természetesen: minden attól függ – tettem még hozzá –, hogy mely táborban miféle is járja. Auschwitzban például számíthatunk rá. Én viszont – jegyeztem meg – Buchenwaldból jöttem. – Honnan? – kérdezte ő, és meg kellett ismételnem: – Buchenwaldból. – Tehát Buchenwaldból – bólintott, s mondtam neki: – Onnan. – Amire azt mondta: – Nos, várjunk csak – merev, szigorú, kissé valahogy már-már leckéztető arccal. – Tehát Ön – s nem is tudom, miért, de szinte egész megilletődötté tett valahogy ez az igen komolyan, mondhatnám némiképp szertartásosan hangzó megszólítása – hallott a gázkamrákról –, s mondtam neki: hogyne. – Mindamellett – így folytatta ő, még mindig ugyanazzal a merev, mintegy a dolgok közt rendet, világosságot teremtő arccal – Ön személy szerint, a saját szemével azonban mégsem győződött meg róla –, s el kellett ismernem: nem. Amire ezt a megjegyzést tette: – Vagy úgy –, majd kurtán biccentve továbbsétált, mereven, kihúzott háttal, s úgy néztem, hogy elégedetten is valamiképp, hacsak nem tévedtem. Hamarosan aztán szóltak: roham, benn a vonat, és sikerült is igen tűrhető helyet fognom, a feljáró széles falépcsőjén. Reggeltájban arra ébredtem, hogy vidáman pöfögünk. Később meg arra váltam figyelmessé, hogy a helységek neveit már mindenütt magyarul olvashatom. Az a víztükör – mutatták –, mely amonnan a szemem kápráztatja, már a Duna, ez a föld itt körös-körül – mondták –, mely csak úgy izzott, rezgett a korai verőfénytől, már magyar. Egy idő múlva ütött-kopott tető alá, a végében kitört üvegű ablakokkal teli csarnokba értünk: a Nyugati pályaudvar, emlegették körülöttem, s az is volt csakugyan, nagyjában-egészében ráismertem.

Odakinn, az épület előtt a nap egyenesen a járdára tűzött. Nagy volt a meleg, a lárma, a por meg a forgalom. A villamosok sárgák voltak, rajtuk hatos számjegy: így hát ez sem változott. Árusok is akadtak, furcsa süteményekkel, újságokkal, más egyébbel. Az emberek igen szépek voltak, s láthatóan mindnek dolga, fontos elfoglaltsága, mind sietett, nyargalt, futott valahová, lökdösődve, különféle irányokba. Minékünk is – értesültem – a segélyhelyre kell tüstént jutnunk, ott a nevünket még azon melegében leadnunk, hogy legelsőbben is pénzhez, iratokhoz – az élet immár elengedhetetlen tartozékaihoz jussunk. Ez a bizonyos hely – tudtam meg – épp a másik: a Keleti pályaudvar környékén lelhető, s mindjárt a legelső utcasarkon meg is szálltunk egy villamost. Bár az utcákat kopottasnak, a házak sorát itt-ott foghíjasnak, a meglévőket pedig megviseltnek, máshol hiányosnak, lyukasnak meg ablaktalannak találtam, az útvonalra körülbelül mégis ráismertem, s ugyanúgy arra a térre is, ahol egy idő múltán kiszálltunk. A segélyhelyet épp szemközt a, csakugyan, még eszemben levő mozival, nagyobb, szürke, csúf középületben találtuk: udvara, előcsarnoka, folyosói máris tele emberekkel. Ültek, álltak, sürögtek-forogtak, lármáztak, fecsegtek vagy hallgattak. Sokan voltak szedett-vedett öltözékben, lágerraktárak, hadseregek levetett holmijában, sapkájában, némelyek csíkos kabátban, mint én is, de már polgáriasan kicsípve is, fehér ingben, nyakkendővel, hátul összekulcsolt kézzel fontos ügyekről tanakodva megint, méltóságtelin, úgy, mint mikor ennekelőtte még Auschwitzba mentek. Egy helyen lágerek viszonyait idézték föl, vetették össze, máshol a segítség összegének, mértékének a lehető kilátásait taglalgatták, megint mások az ügymenetben véltek körülményeskedést, jogtalan kiváltságokat, másoknak az ő kárukra való előnyét, igaztalanságokat fölismerni, de egyetlen dologban mindenki egyetértett: várakozni kell, éspedig mindenesetre soká. Csakhogy ez engem igen untatott, s így aztán, vállamra véve a zsákomat, hamarost vissza az udvarra, onnan meg ki, a kapu elé ballagtam. Megint láttam a mozit, s eszembe jutott, ha jobb kéz irányban tán egy, de legföljebb két sarkot mennék, utamat – ha be nem csap emlékezetem – a Nefelejcs utca keresztezné.

A házat könnyen megtaláltam: megvolt, s miben sem különbözött az utca többi sárga vagy szürke, némileg roskatag házaitól – mármint ahogy legalábbis nékem tetszett. A hűvös kapualjban megtudtam a vén, szamárfüles névjegyzékből, hogy a szám is egyezik, és egész a második emeletre kell fölmennem. Lassacskán kapaszkodtam az avas, kissé savanykás illatú lépcsőházban, melynek ablakából a függő körfolyosókra, odalenn meg a bánatosan tiszta házudvarra láttam: közepén némi gyep, no meg a szokott szomorkás fa iparkodott, csenevész, poros lombozattal. Szemközt bekötött hajú asszony sietett épp ki fürgén a porronggyal, máshonnan rádió muzsikaszava ért fülemhez, s valahol egy gyerek is bömbölt, de éktelenül. Amikor aztán kinyílt előttem egy ajtó, igen meglepődtem, mivel oly hosszú idő után egyszerre csak Citrom Bandi apró, ferde szemét láttam ismét magam előtt, csakhogy ezúttal egy még eléggé fiatal, fekete hajú, kissé zömök és nemigen magas nő arcában. Hátrahőkölt kissé, bizonyára tán – véltem – a kabátom miatt, s hogy orromra ne találja csukni még valamiképp az ajtót, mindjárt kérdeztem: – Citrom Bandi itthon van-e? – Azt felelte: – Nincsen. – Kérdeztem, hogy most-e csupán, a jelen pillanatban, amire azt mondta, kicsikét megrázva fejét és a szemét is lehunyva közben: – Egyáltalán –, s csak mikor megint kinyitotta, vettem észre, hogy alulsó szempillái most egy kevéske nedvességtől fénylenek. Kissé a szája is megvonaglott, s akkor hát azt találtam, legjobb mihamarább szedelkőznöm – hanem az előszoba homályából egyszerre sovány, fejkendős, sötét ruhás idős asszony került elő, s előbb még néki is mondanom kellett: – Citrom Bandit keresem –, s ő is mondta: – Nincs itthon. – Ő azonban azon a nézeten volt: – Jöjjön vissza máskor. Pár nap múlva talán –, s észrevettem, hogy a fiatalabb nő erre, de valami furcsa, elhárító s ugyanakkor mégis valamiképp erőtlen mozdulattal oldalt fordította kissé a fejét, miközben keze külső oldalát a szájához emelte, olyasformán, mintha valamilyen kikívánkozó szót, hangot akarna tán elnyomni, magába fojtani mintegy. Aztán el kellett még mondanom az öregasszonynak: – Együtt voltunk – magyarázkodnom: – Zeitzban –, s valahogyan szigorú, már-már számon kérő kérdésére: – És miért nem együtt jöttek haza? – mentegetőznöm szinte: – Elváltunk. Én aztán máshová kerültem. – Azt is tudni akarta: – Vannak-e még magyarok odakint? –, s azt feleltem: – Hogyne, sokan. – Amire, bizonyos látható diadallal, azt mondta a fiatal nőnek: – Látod! –, nékem meg: – Mondom mindig, hogy még csak most kezdenek jönni. De a lányom türelmetlen, ő már nem akar hinni – s már-már azt mondtam, de aztán inkább elhallgattam mégis, hogy az én nézetem szerint bizony ő az értelmesebb, ő ismeri Citrom Bandit jobban. Aztán még hívott: kerüljek beljebb, de azt válaszoltam, előbb még haza is kell mennem. – Biztosan várják a szülei – mondta, s azt feleltem: – Hogyne. – No akkor – jegyezte még meg – siessen, hadd örüljenek –, s azzal el is mentem.

A pályaudvarhoz érve, mivel kezdtem igen érezni a lábom, no meg mivel a sok többi közt a régről ismert számmal is épp elibém kanyarodott egy, villamosra szálltam. Szikár öregasszony húzódott a nyitott peronon egy kissé félrébb, fura, ódivatú csipkegallérban. Hamarosan egy ember jött, sapkában, egyenruhában, és a jegyemet kérte. Mondtam néki: nincsen. Indítványozta: váltsak. Mondtam: idegenből jövök, nincsen pénzem. Akkor megnézte a kabátomat, engem, s azután meg az öregasszonyt is, majd értésemre adta, hogy az utazásnak törvényei vannak, s ezeket a törvényeket nem ő, hanem az ő fölötte állók hozták. – Ha nem vált jegyet, le kell szállnia – volt a véleménye. Mondtam neki: de hisz fáj a lábam, s erre, észrevettem, az öregasszony ki, a tájék felé fordult, de oly sértődötten valahogyan, mintha csak néki hánytam volna a szemére netán, nem tudnám, mért. De a kocsi nyitott ajtaján, már messziről nagy lármával, termetes, fekete, csapzott ember csörtetett ki. Nyitott inget, világos vászonöltönyt, a válláról szíjon függő fekete dobozt, kezében meg irattáskát hordott. Miféle dolog ez, kiáltotta, és: – Adjon egy jegyet! – intézkedett, pénzdarabot nyújtva, lökve inkább a kalauznak oda. Próbáltam köszönetet mondani, de félbeszakított, indulatosan tekintve körbe: – Inkább némelyeknek szégyenkezniük kellene – szólt, de a kalauz már a kocsiban járt, az öregasszony meg továbbra is kinézett. Akkor, megenyhült arccal, énfelém fordult. Kérdezte: – Németországból jössz, fiam? – Igen. – Koncentrációs táborból-e? – Természetesen. – Melyikből? A buchenwaldiból. – Igen, hallotta már hírét, tudja, az is „a náci pokolnak volt egyik bugyra” – így mondta. – Honnan hurcoltak el? – Budapestről. – Meddig voltál oda? – Egy évig, egészében. – Sok mindent láthattál fiacskám, sok borzalmat – mondta arra, s nem feleltem semmit. No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött; mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyűlöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmemet. Egyébként őszerinte „adott helyzetben” a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, „sőt haszna”, és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb időre, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak. Bizonyára – mondta erre, némiképpen feszélyezettnek látszó arccal – sokat kellett nélkülöznöm, éheznem, és valószínűleg vertek is talán, s mondtam neki: természetesen. – Miért mondod, édes fiam – kiáltott arra fel, de már-már úgy néztem, a türelmét vesztve –, mindenre azt, hogy „természetesen”, és mindig olyasmire, ami pedig egyáltalán nem az?! – Mondtam: koncentrációs táborban ez természetes. – Igen, igen – így ő –, ott igen, de… – s itt elakadt, habozott kissé – de… nohát, de maga a koncentrációs tábor nem természetes! – bukkant végre a megfelelő szóra mintegy, s nem is feleltem néki semmit, mivel kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam. Különben is – kaptam magam a változatlanul ott levő, s éppen csak egy kissé kopárabbá és gondozatlanabbá vált térről rajta –, ideje leszállanom, és ezt be is jelentettem neki. De velem tartott, s egy árnyas, támlája vesztett padot mutatva arrébb, indítványozta: telepednénk oda egy percre.

Először némelyest bizonytalankodni látszott. Valójában – jegyezte meg – most kezdenek még csak „igazán feltárulni a rémségek”, és hozzátette, hogy „a világ egyelőre értetlenül áll a kérdés előtt: hogyan, miként is történhetett mindez egyáltalán meg”? Nem szóltam semmit, és akkor egész felém fordulva, egyszerre csak azt mondta: – Nem akarnál, fiacskám, beszámolni az élményeidről? – Elcsodálkoztam kissé, és azt feleltem, hogy roppant sok érdekeset nemigen tudnék mondani néki. Akkor mosolygott kicsikét, és azt mondta: – Nem nekem: a világnak. – Amire, míg jobban csodálkozva, tudakoltam tőle: – De hát miről? – A lágerek pokláról – válaszolta ő, melyre én azt jegyeztem meg, hogy erről meg egyáltalában semmit se mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni se tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat: – Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, még Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze. Arra hallgatott egy kicsit, majd meg azt kérdezte, de némiképp valahogy már-már a kedve ellenére szinte, úgy éreztem: – És ezt mivel magyarázod? –, s kis gondolkodás után azt találtam: – Az idővel. – Hogyhogy az idővel? – Úgy, hogy az idő segít. – Segít…? miben? – Mindenben –, s próbáltam neki elmagyarázni, mennyire más dolog például megérkezni egy, ha nem is éppen fényűző, de egészében elfogadható, tiszta, takaros állomásra, ahol csak lassacskán, időrendben, fokonként világosodik meg előttünk minden. Mire egy fokozaton túl vagyunk, magunk mögött tudjuk, máris jön a következő. Mire aztán mindent megtudunk, már meg is értettünk mindent. S mialatt mindent megért, ezenközben nem marad tétlen az ember: máris végzi az új dolgát, él, cselekszik, mozog, teljesíti minden újabb fok minden újabb követelményét. Ha viszont nem volna ez az időrend, s az egész ismeret mindjárt egyszerre, ott a helyszínen zúdulna ránk, meglehet, azt el sem bírná tán se koponyánk, sem a szívünk – próbáltam valamennyire megvilágítani néki, amire ő, zsebéből közben szakadozott papirosú dobozt halászva elő, melynek gyűrött cigarettáit énfelém is idetartotta, de elhárítottam, majd két nagy szippantás után két könyékkel a térdére támaszkodva, így előredöntött felsőtesttel és rám se nézve, kissé valahogy érctelen, tompa hangon ezt mondta: – Értem. – Másrészt – folytattam –, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az időt viszont el is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már, pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban. Mármost ezeknek az embereknek mindezt a négy, hat vagy tizenkét esztendőt, vagyis utóbbi esetben tizenkétszer háromszázhatvanöt napot, azaz tizenkétszer, háromszázhatvanötször huszonnégy órát, továbbá tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer… s mindezt vissza, pillanatonként, percenként, óránként, naponként: vagyis végig az egészet el kellett valahogy tölteniök. Megint másrészt viszont – fűztem tovább – épp ez segíthetett őnékik is, mert ha mindez a tizenkétszer, háromszázhatvanötször, huszonnégyszer, hatvanszor és újra hatvanszornyi idő mind egyszerre, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ők se állták volna – mint ahogy így állani bírták – se testtel, sem aggyal. S mivel hallgatott, hozzátettem még: – Így kell hát körülbelül elképzelni. – Ő meg erre, ugyanúgy, mint előbb, csak cigaretta helyett, amit időközben eldobott már, ezúttal az arcát tartva mind a két kezében, s talán ettől még tompább, még fojtottabb hangon azt mondta: – Nem, nem lehet elképzelni –, s részemről ezt be is láttam. Gondoltam is: akkor hát, úgy látszik, ezért mondanak helyette inkább poklot, bizonyára.

De aztán hamarosan fölegyenesedett, az órájára nézett, és megváltozott az arca. Tudtomra adta: újságíró, mégpedig – mint hozzátette: – „egy demokratikus lapnál”, s akkor jöttem csak rá, hogy egyik-másik szava kire is emlékeztetett már eddig is a távolból: Vili bácsiéra – ha, elismertem, annyi különbséggel, mondhatnám hitelességgel is, mint amennyit körülbelül, mondjuk a rabbi szavaiban, s kiváltképp a tetteiben, a makacssága mértékében tudnék fölismerni, ha például a Lajos bácsiéval vetném össze. Ez a gondolat juttatta egyszerre eszembe, eszméltetett, most először tulajdonképp valóságosan is, a valószínű, hamaros viszontlátásra, s így az újságíró mondókáját aztán már csak félfüllel követtem. Szeretné – mondta – a találkozásunk véletlenjét „szerencsés véletlenné” alakítani. Indítványozta: írjunk cikket, indítsunk „cikksorozatot”. A cikkeket ő írná, de kizárólag az én szavaim alapján. Így némi pénzhez is juthatnék, aminek bizonyára hasznát látnám az „új élet” kezdetén, habár – tette némileg szabadkozó mosollyal hozzá – igen sokat „nem ajánlhat fel”, mivel a lap még új és „anyagi erőforrásai egyelőre csekélyek”. De jelen pillanatban, így tartotta, nem is ez a legfontosabb, hanem „a még vérző sebek begyógyítása és a bűnösök megbüntetése”. Mindenekelőtt is azonban „meg kell mozgatni a közvéleményt”, eloszlatni a „fásultságot, közönyt, sőt kételyt”. A közhelyek itt mit sem érnek, az okok, az igazság feltárására van, őszerinte, szükség, bármily „fájdalmas megpróbáltatás” is szembenéznünk vele. Az én szavaimban „sok eredetiséget”, egészükben a kor megnyilvánulását, az idők – ha jól értettem – valami „szomorú bélyegét” látja, ami „új, egyéni szín a tényanyagok fárasztó áradatában” – így mondta, és a véleményemet kérdezte. Megjegyeztem, hogy elsőbben is a magam ügyét kéne elintéznem, de félreérthetett, úgy látszik, mert azt mondta: – Nem. Ez már nemcsak a te ügyed többé. Mindnyájunké, a világé –, s mondtam neki, igen, de hát most már ideje volna hazamennem; akkor „elnézésemet” kérte. Felálltunk, de még tétovázni, valamit fontolgatni látszott. Nem kezdhetnénk-e vajon – kérdezte – a cikkeket egy fényképpel a viszontlátás pillanatáról? Nem feleltem semmit, s akkor, apró félmosollyal, azt a megjegyzést tette, hogy „az újságírót némelykor tapintatlanságra kényszeríti a mestersége”, de hát ha nékem nincs ínyemre, a maga részéről nem kívánná „erőltetni”. Aztán leült, a térden fekete noteszkönyvet nyitott ki, s jegyzett valamit sebes kézzel belé, majd kitépte a lapot, s megint fölállva, nékem nyújtotta ide. Az ő neve és szerkesztőségének címe van rajta, és „a közeli viszontlátás reményében” búcsúzik tőlem, mondta, majd meleg, húsos, kissé izzadt tenyerének barátságos szorítását éreztem. A véle való beszélgetést magam is kellemesnek, pihentetőnek, s őt magát is rokonszenvesnek és jóakaratúnak találtam. Még megvártam, míg alakja elvész a járókelők forgatagában, s aztán dobtam csak el a céduláját.

Pár lépés után a házunkra ismertem. Megvolt, épségben, teljesen rendben. A kapualjban is a régi szag, a rácsos aknájában nyugvó rozoga lift meg a sárgára koptatott öreg lépcsők fogadtak, s följebb, a lépcsőház egy bizonyos meghitt, sajátságos pillanatáról emlékezetes kanyarulatát is ott üdvözölhettem. Az emeletre érve, csöngettem ajtónkon. Hamarosan ki is nyílott, de épp csak annyira, amennyire a belső zár, amolyan kampós retesz, rigli lánca megengedte, s meg is lepődtem kissé, mivel efféle szerkezetre régebbről nem emlékeztem. Az ajtórésből is idegen arc: körülbelül középkorú nőnek a sárga és csontos arca nézett rám ki. Kérdezte, kit keresek, s mondtam neki: itt lakom. – Nem – felelte ő –, itt mi lakunk –, s már csukta is volna az ajtót, de nem tudta, mivel a lábammal visszatartottam. Próbáltam néki elmagyarázni: tévedés, hisz innen mentem el, s egészen bizonyos, hogy itt lakunk, ő meg viszont nékem bizonygatta: én tévedek, minthogy itt kétségkívül ők laknak, szíves, udvarias, de sajnálkozó fejrázással, miközben ő az ajtót becsukni, én meg ebben visszatartani iparkodtam egyre. Egy pillanatban aztán, mikor fölnéztem a számra: nem véthettem-e el tán mégis az ajtót, s ezalatt engedhetett, úgy látszik, a lábam, az ő törekvése bizonyult sikeresebbnek, s hallottam, amint a becsapódó zárra kétszer is ráforgatta a kulcsot.

Vissza, a lépcsőkhöz menet ismerős ajtó torpantott meg. Becsöngettem: kövér, termetes asszonyság vált csakhamar láthatóvá. Máris csukta volna – immár szokott módra – ő is beljebb az ajtót; hanem a háta mögött szemüveg villant, és a homályban Fleischmann bácsi szürke arca ködlött fel. Őmellette terebélyes has, papucs, nagy, vörös fej, gyermekies választék s egy szivar kihamvadt csonkja: az öreg Steiner bontakozott ki, éppúgy, ahogy idehagytam őket legutóbb, tegnap mintegy, a vámház előtti estén. Álltak, néztek, majd a nevem kiáltották, és az öreg Steiner meg is ölelt, így, amint voltam, sapkásan, izzadtan, csíkos kabátomban. Magukkal vittek be, a szobába, Fleischmann néni meg a konyhába sietett, „egy falat harapnivalónak” utánanézni, mint mondta. Válaszolnom kellett a szokott kérdésekre: honnan, mint, mikor, hogyan? – majd meg én érdeklődtem, s megtudtam, hogy lakásunkban valóban, már mások laknak. Tudakoltam: – És mi? –, s mivel valahogyan nehezen fogtak hozzá, kérdeztem: – Apám? –, amire meg végképp elhallgattak. Rövid idő múlva egy kéz – azt hiszem, tán a Steiner bácsié – emelkedett lassan a magasba, kelt útra, majd telepedett rá, akár egy óvatos, öreg denevér, a karomra. Abból, amit azután elmondtak, lényegében annyit vettem ki, hogy „a gyászhír valódiságában, sajnos, nem kételkedhetünk”, mivel ez „volt bajtársak tanúságán alapszik”, akik szerint apám „rövid szenvedés után hunyt el”, egy „németországi táborban”, amely azonban tulajdonképp ausztriai területen fekszik, no… hogy is hívják… ejnye, s mondtam:

– Mauthausen. – Mauthausen! – örvendtek meg arra, majd komorodtak el ismét: – Igen, úgy van. – Kérdeztem tőlük aztán, hogy anyámról nincs-e véletlen valami értesülésük, s mindjárt mondták, hogyne, mégpedig örvendetes: él, egészséges, pár hónapja itt a házban járt, ők maguk látták, beszéltek vele, énutánam kérdezősködött. Hát mostohaanyám? – kíváncsiskodtam még, s megtudtam: – Bizony, ő már közben férjhez ment. – No – tudakoltam –, és kihez vajon? –, s a névnél most is elakadtak. Egyik azt mondta: – Valami Kovács, ha jól tudom –, a másik meg: – Nem, nem Kovács, inkább Futó. – Mondtam: – Sütő –, s most is örvendve bólogattak, bizonykodtak: – Úgy van, persze, Sütő –, ugyanúgy, mint előbb. Sokat köszönhet neki, „tulajdonképp mindent”, mondták el aztán: ő „mentette át a vagyont”, ő „bújtatta a nehéz időkben” – így fogalmazták. – Talán – tűnődött el Fleischmann bácsi – sietett egy kicsit – s ezzel az öreg Steiner is egyetértett. – Végeredményben azonban – tette ő hozzá – érthető –, amit meg viszont a másik öreg ismert el.

Aztán még elüldögéltem köztük egy ideig, mivel igen rég nem ültem már így, egy bordó kárpitú, puha bársonyfotelben. Fleischmann néni is megjött közben, s díszes szélű fehér porcelán tányéron zsírral megkent kenyeret hozott, tört paprikával meg vékony hagymakarikákkal ékesítve, mert úgy emlékezett, hogy ezt régebben igen szerettem, s amelyet a jelenre vonatkozóan is tüstént megerősítettem. A két öreg meg ezalatt elmondta: „bizony, itthon sem volt könnyű”. Elbeszélésükből egészében valami kusza, zavaros és követhetetlen esemény benyomását, ködös körvonalait nyertem, amit lényegében nem nagyon láthattam, érthettem. Inkább csak egy szó igen gyakori, már-már fárasztóan sűrű ismétlődését vettem a mondókájukban észre, mellyel minden újabb fordulót, változást, mozzanatot jelöltek: így például „jött” a csillagos ház, „jött” október tizenötödike, „jöttek” a nyilasok, „jött” a gettó, „jött” a Duna-part, „jött” a felszabadulás. No meg a szokott hibát: mintha ez az egész elmosódó, valósággal elképzelhetetlennek tetsző és részleteiben – ahogy néztem – immár őnékik maguknak is teljességgel visszaállíthatatlan esemény nem is a percek, órák, napok, hetek és hónapok rendes medrében, hanem úgyszólván mind egyszerre, valahogy egyetlen kavargásban, szédületben, mondjuk egy amolyan furcsa, váratlanul duhajra fordult délutáni összejövetelen esett volna például meg, mikor a sok résztvevő – hogy, hogy nem – hirtelenjében mind eszét veszti, és végül már azt se tudja tán, hogy mit is csinál. Egy bizonyos pillanatban azután elhallgattak, majd némi csend után az öreg Fleischmann egyszerre ezt a kérdést intézte hozzám: – És a jövőre nézve mik a terveid? – Meglepődtem kissé, s mondtam neki: erre nemigen gondoltam még. Akkor a másik öreg is megmozdult, és felém hajolt a székén. A denevér is fölemelkedett megint, s a karom helyett ezúttal a térdemre ereszkedett rá. – Mindenekelőtt is – így szólt – el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben: – Miért? – Azért – válaszolta ő –, hogy élni tudjál –, s Fleischmann bácsi bólintott, és hozzátette: – Szabadon élni –, amire meg a másik öreg bólintott, és tette hozzá: – Ilyen teherrel nem kezdhetünk új életet –, s ebben némelyest igaza is volt, elismertem. Csak hát nem egész értettem, mint kívánhatnak olyat, ami lehetetlen, s meg is jegyeztem, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s hogy végre is nem parancsolhatok az emlékezetemnek. Új életet – vélekedtem – akkor kezdhetnék csak, ha újra megszületnék, vagy ha valami bántalom, betegség vagy efféle érné az elmémet, amit remélhetően tán csak nem kívánnak nékem. – Különben is – tettem hozzá –, nem vettem észre, hogy borzalmak voltak –, s akkor, láttam, igen meglepődtek. Hogy értsék azt – akarták tudni –, hogy „nem vettem észre”? Akkor meg viszont én kérdeztem tőlük: és ők meg vajon mit csináltak azokban a bizonyos „nehéz időkben”? – Hát… éltünk – töprengett el az egyik. – Megpróbáltuk túlélni – tette hozzá a másik. Azaz tehát: ők is mindig léptek egyet – jegyeztem meg én. Mit jelentsen ez, hogy „léptek”? – értetlenkedtek ők, s akkor nékik is elbeszéltem, hogyan s mint is ment ez például Auschwitzban. Egy szerelvényre – nem mondom, hogy mindig és föltétlenül, mivel ezt nem tudhatom –, de a mi esetünkben mindenesetre körülbelül háromezer személyt kell számítani. Vegyünk ebből férfiakból, mondjuk ezret. A vizsgálatra számoljunk esetenként egy-két másodpercet, gyakrabban egyet, mint kettőt. A legelsőt és a legutolsót ne nézzük, mivel ez sosem számít. De a középen, ahol én is álltam, ilyenképpen tíz-húsz percet kell tehát adnunk várakozásra, míg addig a pontig érünk, ahol eldől: rögtön gáz-e, vagy egyelőre további esély? Ezenközben mármost a sor egyre mozog, egyre halad, s mindenki lép egy fokot, apróbbat, nagyobbat, a működési sebesség kívánalma szerint.

Akkor egy kis csend lett, amit egyetlen zörej tört csupán meg: Fleischmann néni elvette előlem és kivitte az üres tányért, s nem is láttam visszatérni aztán. A két öreg meg kérdezte: „hogyan jön ez ide és mit akarok mondani vele?” Azt feleltem, semmi különöset, de hát nem egész úgy volt csak, hogy „jött”: mi is mentünk. Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, ily roppant gyorsnak és ily rettentő homályosnak, úgy, hogy „jött”: most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük. No meg persze, ha előre tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mindössze az idő múlását tarthatjuk számon. Egy ostoba csók például ugyanolyan szükségesség, mint, mondjuk, egy moccanatlan nap a vámházban vagy a gázkamrák. Csakhogy, akár hátra, akár előre nézünk, mindkettő hibás szemlélet – vélekedtem. Elvégre is húsz perc olykor, és önmagában véve is, meglehetős nagy idő. Minden perc elkezdődött, tartott, majd befejeződött, mielőtt a következő kezdődött volna ismét. Mármost – mondtam – vegyük csak fontolóra: mindegyik ilyen perc hozhatott volna tulajdonképp valami újat. Valójában nem hozott, természetesen – de hát azért el kell ismerni: hozhatott volna, végeredményben mindenikben történhetett volna valami más is, mint ami történetesen történt, Auschwitzban éppúgy, akárcsak, tegyük föl, itthon, mikor apámat búcsúztattuk.

Erre az utolsó szavamra akkor az öreg Steiner megmozdult valahogyan. – De hát mit tehettünk volna?! – kérdezte félig-meddig haragvó, félig-meddig panaszos arccal. Mondtam neki: semmit, természetesen; vagy – tettem hozzá – bármit, ami éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy semmit sem tettünk, megint, és mindig csak természetesen. – De nem erről van szó – próbáltam folytatni, magyarázni nékik. – Miről hát tulajdonképpen? – kérdezték, ők is már-már türelmüket vesztve, s azt feleltem, éreztem, magam is egyre mérgesebben: – A lépésekről. – Mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. Léptem apámmal, és léptem anyámmal, léptem Annamáriával, és léptem – s mindközt tán a legnehezebbet – a nagyobbik nővérrel. Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy „zsidó”: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… akadtam el, de jutott hirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán. Láttam, igen jól láttam, hogy nem nagyon értenek, szavaim nincsenek igen ínyükre, sőt egyik-másik mintha egyenest ingerelné őket. Láttam, hogy Steiner bácsi itt-ott közbeavatkozott, máshol már-már felugrott volna, láttam, amint a másik öreg azonban visszatartja, s hallottam, mikor mondta néki: – Hagyja: nem látja, hogy csak beszélni akar? Hadd beszéljen, hagyja –, s én beszéltem is, meglehet, hiába, és összefüggéstelenül is egy kissé. Azért így is értésükre adtam: sosem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk. Én léptem, és nem más, s kijelentettem, hogy az adott sorsomban mindvégig becsületes voltam. Az egyetlen folt, mondhatnám szépséghiba, az egyetlen esetlegesség, amit netán a szememre vethetnek, az, hogy most itt beszélgetünk – de hát erről nem én tehetek. Azt akarják, hogy ez az egész becsület és valamennyi előző lépésem mind-mind az értelmét veszítse? Miért ez a hirtelen pálfordulat, miért ez az ellenszegülés, miért, hogy nem akarják belátni: ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont – folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha. Kissé sajnálom is, hogy csak ővelük, s nem értelmesebb, hogy úgy mondjam, méltóbb ellenfelekkel állok szemben. De hát ők voltak itt most, ők vannak – e percben legalább így rémlett szinte – mindenütt, s mindenesetre ők voltak ott akkor is, amikor apámat búcsúztattuk. Ők is megtették a maguk lépéseit. Ők is előre tudtak, ők is előre láttak mindent, ők is úgy búcsúztak apámtól, mintha már temettük volna, és később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba… de itt már nemcsak Steiner bácsi, hanem még az öreg Fleischmann is fölugrott. Azért most is iparkodott visszatartani, de már nem tudta. – Hogyan? – ripakodott rám paprikavörös arccal, és öklével a mellére csapva: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. Hanem hát, láttam, nem akarnak belátni semmit, s így azután, véve a zsákom meg a sapkám, pár zavaros szó, mozdulat, még egy-egy befejezetlen taglejtés, és függőben maradt mondat közepett, távoztam.

Odalenn az utca fogadott. Anyámhoz villamossal kell mennem. De most már eszembe jutott: persze, hisz nincs pénzem, s így elhatároztam, gyalog megyek. Hogy erőt gyűjtsek, egy percre megálltam még a téren, az előbbi padnál. Arra elöl, amerre mennem kell majd, s ahol az utca meghosszabbodni, kitágulni és a végtelenbe veszni látszik, a kéklő dombok fölött már lilák voltak a bárányfelhők és bíborszínű az ég. Köröttem is, mintha valami változott volna: csökkent a forgalom, az emberek léptei lelassultak, hangjuk elcsöndesedett, tekintetük megenyhült és arcuk mintha egymás felé fordult volna. Az a bizonyos jellegzetes óra volt ez – még most, még itt is felismertem –, legkedvesebb órám a táborban, s valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre minden megelevenedett, minden itt volt és föltolult bennem, mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettek apró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisztább és egyszerűbb volt az élet. Minden eszembe jutott, és mindenkit sorra vettem, azokat is, akik nem érdekeltek, és azokat is, akiknek minden igazolásuk csakis ez a számbavétel, az én ittlétem lehet: Citrom Bandit, Pjetykát, Bohúst, az orvost és mind a többieket. S most először gondoltam rájuk egy csöppnyi szemrehányással, valami szerető nehezteléssel.

De hát ne túlozzunk, hisz épp ez a bökkenő: itt vagyok, s jól tudom, minden érvet elfogadok, azon az áron, hogy élnem lehet. Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik.

Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

Vége